A kultúra felelősség azokért az információkért, amelyeket létrehoztunk

A kultúra felelősség azokért az információkért, amelyeket létrehoztunk

2014.09.26. 11:22

Az ART Magazin nemrégiben interjút készített Peternák Miklóssal, Esztergomban született film- és számítógépes grafikai, médiaszakemberrel művésszel. A cikk igazi történelmi látlelet az informatika és a filmezés iránt érdeklődők számára.

A hetvenes évek számítógépes világa mennyiben volt más ahhoz képest, ahogyan ma értjük és használjuk az eszközt?

 

Matematika-számítástechnika tagozatos osztályba jártam a hetvenes évek közepéig, ahol minimális szinten tanítottak programozást. Egyszer a tanárunk, a kiváló Marton Kálmán elvitt a gyárba, ahol megmutatták a számítógépet, szép nagy volt. Ott le lehetett futtatni a saját magunk által írt programot és haza lehetett vinni egy sárga színű lyukszalagot, amire ez átíródott. A beírt algoritmus lefutott, és a sárga szalag volt a tárgyi emlék. Nagyon távol áll a matematikai számítás, számolás világa attól, ahogyan ma erre az eszközre gondolunk. Elemi, érzéki élmény az előtted lévő felület, ami az összes emberi érzékszervvel kapcsolatot tud létesíteni. Van hangja, képe és meg lehet tapintani. Olyan időbeli folyamatok szimulálhatóak rajta, amelyeket másként nem is látnánk. Ez más, mint a mikroszkóp vagy a teleszkóp, mert ott az optikai világ van kitágítva. A kompjúter interfész, az érzékeinknek fordítja le az információkat, mert máshogy nem tudjuk tudomásul venni. Kognitív módon igen, de az hihetetlen sok előképzettséget igényel. Azt, hogy az 1970-es évek elején mit gondoltunk, nehéz ma leírni. Egészen mások voltak a szavak: számítástechnika, kibernetika, vezérlés, automatizálás, lyukszalag, algoritmus.

 

Az új képkorszak határán című könyved a digitális kép megjelenésével létrejövő alapvető változást vizsgálja Magyarországon a művészet területén. A számítógép esetében neked mi jelentette a fordulópontot?

 

A fordulat az Ars Electronica Festival volt, ami egy érdekes koincidenciával indult, s ezt Beke Lászlónak köszönhetem. 1987-ben Richard Kriesche az Arge-Alpen-Adria konzorcium keretében a Künstlerhaus Graz-ban tervezett egy kiállítást az Alpok-Adria országaiból. Bekétől kért tanácsot, hogy ki legyen a magyar művész és a kurátor, akik ott és arra a kiállításra hoznának létre egy projektet. A kiállítás címe „Entgrenzte Grenzen”, vagyis Határtalanított határok volt és katalógus is készült. Rendes nyugat-európai jellegű dolog volt és ennek köszönhetően időben elkezdték előkészíteni.

 

Az első találkozó Velencében volt, ahova Kriesche nemcsak a potenciális résztvevő művészeket és kurátorokat hívta meg, hanem Hannes Leopoldsedert is. Ő volt az ORF-Landesstudios Oberösterreich intendánsa és többek között ő találta ki, hogy legyen egy Ars Electronica díj, amihez szerzett elég sok pénzt is a Siemenstől. Ezt prezentálta Velencében, ahova elhozta az 1986-os katalógust is, és mindenkit meghívott az 1987-es linzi fesztiválra. Így 1987-ben mentem először az Ars Electronicara, ahova aztán hosszú éveken keresztül különböző módokon jutottam ki. Grazban már lehetett érdekes projektekkel találkozni, a zenétől a táncig, az animáción át minden volt.

 

Száva Gyula installációja a grazi Entgrenzte Grenzen kiállításon, Künstlerhaus, 1987 

Száva Gyula volt a magyar kiállító, ő az egyik igen korai magyar computer-film, az Eset szerzője, ami a kiállításon kompjúteres installáció formájában került bemutatásra. Benne van az Új képkorszak határán című könyvben is, aminek a teljes címe: A számítógépes grafika és animáció kezdetei Magyarországon.1 Ennek a könyvnek az összeállítását azért vállaltam, mert inspirált, hogy akkor lehet egy aktuális helyzetképet adni a „dolgok állásáról”, amikor még ennek az új eszköznek az elterjedése marginális, ám már lehet látni, hogy minden korábbinál radikálisabb fordulatot hoz az emberi kommunikáció területén, beleértve a művészetet is.

 

Mennyire volt könnyű kijutni az Ars Electronica Festival-ra a rendszerváltás előtti időszakban?

 

Nem volt egyszerű. Kellett meghívó levél – ami mindig jött – és segítettek abban is az osztrákok, hogy az ember kapjon szállást, és néha beültettek valamilyen panelbe, beszélgetni. Bennem még ma is megvan az a fajta „kilépés-érzés”, ami a határon fogta el az embert. Jól emlékszem arra az időszakra, amikor csak három évente lehetett útlevelet kapni, (azt sem mindenkinek). Az 1980-as évek közepétől annyiban könnyebbé vált a helyzet, hogy ha az ember nem vette igénybe a valutailletményét – amelyet egy kis kartonon jegyeztek – és volt egy hivatalos meghívólevele, akkor kaphatott engedélyt, hogy évente akár többször is elmehessen. Én viszonylag sokat utaztam a 80-as évek második felében, például fesztiválokra saját, illetve Balázs Béla Stúdiós film és videó programokkal.

 

 Ennek lett köszönhető, hogy a Videóvilágnak elkezdtél 1988-tól szakérteni?

 

Szintén egy véletlenen múlt. Az ELTE-re hívott meg Németh Lajos, hogy tartsak egy videókurzust a művészettörténet tanszéken, amin ott volt Pálmai Katalin is. Ő javasolt Kopper Juditnak mint „szakértőt” a Videóvilág című induló műsorához. Még abban az évben, 1988-ban meghívtak az osnabrücki média fesztiválra, ahová BBS-es kísérleti filmes programot állítottam össze. Javasoltam a Videóvilág stábjának, hogy jöjjön ki forgatni. Ez azért volt szinte paradigmaváltó helyzet, mert Osnabrückben kísérleti filmes workshop volt sok éven keresztül, és 1988-ban döntötték el, hogy átalakulnak európai médiaművészeti fesztivállá (EMAF – European Media Art Festival), ami talán az első ilyen rendezvény volt Európában. (Ma is létezik: az akkori program és a katalógus egyébként letölthető, most vettem észre, hogy az utóbbiba a köszöntőt Hans-Dietrich Genscher, az NSZK akkori külügyminisztere írta.)

Videóvilág forgatás, Osnabrück, 1988. Sólyom András, Sas Tamás, Peternák Miklós

Megtartva az experimentális film- és videóprogramokat, sokkal tágasabb és nagyon aktuális irányba nyitottak, úttörőként, mely kiállításokat, konferenciákat, workshopokat jelentett, beleértve az új, digitális világot. Nagyon jó volt a program. Ott volt a Ponton/Van Gogh TV Mike Hentzzel és Karel Dudesekkel, akik egyfajta hangszobrászatként fogták fel az illegális adást, amit a helyszínen csináltak. Ott találkoztam először személyesen Vilém Flusserrel.  Jelen volt David Larcher, Werner Nekes, Edmund Kuppel, Muntadas és Ivan Ladislav Galeta is. Készítettem Peter Weibellel egy interjút, éppúgy mint a fesztivált szervező Heiko Daxllel. Nagyon komoly program volt és viszonylag alaposan sikerült feldogozni a műsorban is. A tévés adásba nyilván nem kerülhetett be minden, de a stáb ráérzett ennek az ízére és a következő Ars Electronica-n már ott voltak.

 

 

Meddig szakértettél a műsornak és milyen eseményekről tudósítottatok?

 

A rendszeres kapcsolat 1993-mal szakadt meg, amikor a műsor meg is szűnt, funkcióit részben a Médiamix vette át, legintenzívebb pedig az a két-három év volt, amikor még nem volt állásom, 1991-ig. Sokan dolgoztak2 ezekben a programokban, mely a kortárs médiakultúra friss, aktuális nemzetközi képét mutatta be a televíziózás keretei között. Érdekes ma is ezeknek az anyagoknak az áttekintése.

 

A Magyar Képzőművészeti Főiskolán végbemenő diáklázadásnak köszönhetően 1990-ben meghívást kaptál oktatóként.

 

Ez egy hosszabb folyamat volt, azóta néhányan már megpróbálták feldolgozni. Mindenesetre elöljáróban megjegyezném, hogy a legaktívabb diákok közül többen részt vettek az induló intermédia-programban illetve néhányan meghatározó módon a majdani szak felépítésében is (Bakos Gábor, Szegedy-Maszák Zoltán). Tény, hogy a diákok követelésének eredményeképp tárgyalások folytak az egyetem tanárai és meghívottak között, melyek megkíséreltek konszenzust teremteni, megállapodni abban, hogy milyen változások kellenek és kiket kellene meghívni új professzornak. Végül is tizenhat új tanárt hívott meg az egyetem és két új szak indításának, valamint az elméleti képzés átalakításának igénye is megfogalmazódott. Beke László részt vett ezeken a megbeszéléseken és az az elméleti oktatás átalakítását – többekkel – ő vállalta, míg engem egy új művészeti szak koncepciójának a kidolgozására kértek fel. Ehhez hozzá is kezdtem, lényegében 1990 augusztusában az első fogalmazvány elkészült, le tudtam adni, és ezen túl kértem, hogy Sugár Jánost feltétlen hívják meg. Vele korábban több közös programot csináltunk már – Filmutópiák, Alternatív filmiskola stb. – s a sok éves jó munkakapcsolat mellett az is fontos volt, hogy ő, velem ellentétben ismerte ezt a közeget, hiszen ott tanult. Miközben a papír – a szakalapítási, majd szakindítási dokumentum – elindult a hivatal rögös útján, mi elkezdtünk dolgozni, úgy, mintha a szak már létezne.

 

 

Az oktatásban a művészeti képzés reformját elméleti-gyakorlati téren ti indítottátok el?

 

Nem lehet ilyesmit kijelenteni. Magyarországon például az Iparművészeti Főiskola reformja jóval korábban, Gergely István idején elkezdődött. 1984-ben lett a MOME rektora és alakította át teljesen a képzést. A Gergely-féle reform nagyon sok mindent hozott, például – ha nem is önálló szakként – de a videóképzés is elindult ennek köszönhetően. Előbb volt reform az Iparon, de a Képzőn radikálisabban indult. Hogy mi lett belőle, azt inkább ne firtassuk. Az biztos, hogy az Intermedia mint egyfajta UFO jelent meg, mert más típusú képzési szerkezetet találtunk ki, ami sok szempontból eltért az összes többi szakétól. Nem vettük át a mesterrendszert például. Az első időszak majdnem ahhoz hasonlított, mint ahogy ma egy BA-MA működik, csak nem ugyanazzal az aránnyal. Két év intenzívebb terhelés, amit majd három év önálló, a hallgató igényeihez szabott egyéni program alapján működő konzultációs időszak követ. Ezt persze az élet valamelyest átírta. Itt érdemes talán említeni, hogy az MKE-n a Képzőművészet-elmélet szak indítása nagyon sok szempontból merít az intermédiával párhuzamosan kidolgozott, de akkor el nem fogadott elképzelés, vagyis a Beke-féle interdiszicplináris szak felvetéseiből, tehát tíz évvel később elérkezett az idő, hogy meg lehessen csinálni.

 

Mennyire sikerült a figyelem középpontjába kerülnötök? 

 

Az első három évet viszonylag intenzív propagandával csináltuk, ezt jól dokumentálja az első 1993-as kiadott katalógusunk. Az órákra egyszerűen be lehetett járni. Akkor még nagyon érdekes hely volt Magyarország és nagyon sok barát jött el, akiket nem is kellett győzködni arról, hogy jöjjenek és tartsanak egy előadást nálunk. Az ezzel kapcsolatos intenzívebb érdeklődést viszont nem mindig sikerült felkeltenünk. Ezeknek nem volt akkora közönsége, mint amilyen elvárható lehetett volna, mert az emberek nem tudták, hogy kik az előadók. Nem voltak tisztában azzal, hogy kicsoda Thierry de Duve, Douglas Davis, Peter Weibel , vagy Woody Vasulka. Amíg az emberek maguktól rá nem jönnek valamire, addig nem lehet nekik elmagyarázni. Ez folyamatosan látható történetileg is.

 

A számítógépes művészeti oktatás az Intermedián indult el először?

 

Rendszeresen, tantervbe épített formában nálunk kezdődött. Waliczky Tamás egy szemesztert tanított az Intermedián, mert már megvolt a ZKM-es meghívása. Az Ars Electronicán 1989-ben nyert Arany Niké díja átrendezte az ő a pályáját. Hogy mennyire fontosnak tartottuk – nem is a kompjútert, inkább az ebből adódó radikális átalakulásokat, a technika fejlődésének a következményeit – jól mutatja, a Metaforum konferenciasorozat. Geert Lovink – jelenleg az Institute of Network Cultures vezetője – és a többiek is a legfrissebb híreket hozták arról a forradalmi átalakulásról, amit a net-kultúra jelentett, ami akkor Magyarországot még nem érte el. 1993-ban még vezetékes telefonom sem volt. A főiskolán 1997-ben az Intermédián lett először Internet és csak egy lyukat kellett volna fúrni, hogy a kábel a rektori hivatalba is felmenjen, de nem kérték. A C3 regisztrálta az egyetem domain-nevét, amit 4-5 éve adtunk át, mert az intézményi gondolkodás akkor jutott el oda, hogy jó ha az intézmény tulajdonában van. Ezek sajnálatos tények, bár vicces történetek. Hiába lát az ember bármit előbb, ha nem tudja érvényesíteni. Az a terület, amit művészetnek hívunk, egyébként mindig is ilyen terület volt. Tíz évbe került, míg 2000-2002 tájára el lehetett azt érni, hogy az Intermédiára – és az Internetre – ne feltételnül gyanús, ellenséges képződményként tekintsenek. Ez például abból látszik, hogy már nem tilos egy festőnek kompjúter-alapú művet készíteni vagy kamerát fogni, és nem tilos egy grafikusnak sem mediális munkát csinálni, akár diplomára. 2002-ben kapott egyébként az Intermedia Tanszék először megfelelő elhelyezést a Doktori Iskola melletti különálló épületben, a Kmety utca 27-ben, amikor már a hallgatói létszám miatt tarthatatlanná vált a műterem nélküliség. 

 

Mikor tudatosult benned, hogy a számítógép egy olyan forradalmi változást hoz, ami már itt van?

 

Erre talán anekdotikus választ érdemes adni: Erdély Miklósnak megvolt a legendás, 1968-as Cybernetic Serendipity kiállítás katalógusa, a Studio International különszáma. Ez akkor nem tűnt olyan nagyon érdekesnek – ma persze, történeti szemmel nézve, a fejlemények ismeretében egész más a helyzet. Emlékszem, hogy 1984-ben Bódy Gáborral csináltam egy hosszabb interjút, amiben szóba került a kompjúter. Ne feledjük, ő az 1976-os Pszichokozmoszok szerzője is. Azzal foglalkozott akkor  – ami a De Occulta Philosophia előtörténete – hogy az elektronika mint a különböző minőségek közös nevezője, milyen új alkotástechnikai lehetőségekhez vezet. Például a timecode alapú vezérlés lehetővé teszi, hogy egyszerre szerkesszünk képet és hangot program alapján, és olyan eredményt kapjunk, ami nem látható előre. Valami olyat mondtam – ez nincs a szerkesztett interjúban – hogy a jövőben majd... Mire ő azonnal kijavított: „Ez most van, nem a jövőről beszélek! Én is most vagyok! Ez a jelen.” Az biztos, hogy az 1980-as évek közepétől egészen másként láttam a számítógép és a művészet lehetséges kapcsolatát, mint korábban: nem számítástechnika vagy a rendszerelmélet volt már a kiindulás – amiről Neumann Jánosnál vagy Norbert Wienernél lehet olvasni – hanem egy létező, kéznél lévő univerzális eszköz, beláthatatlan jövővel.

 

Az interjút, mely ide kattintva folytatódik, Seres Szilvia készítette.

Seres Szilvia
Még nincsenek kommentek :(