Az én gyerekeim már a nevét sem ismerik azoknak a virágoknak és madaraknak, amelyek kedvenc tévéműsorunk szerint olyan szépségessé tették a tavaszi Magyarországot. Mi félve gondolunk a tavaszi árvizekre, a nyári aszályra, hőgutára, de nektek hálásak vagyunk, hogy idejében falura költöztetek, mert itt azért sok minden megterem, nem lehet azt mondani, hogy szűkölködnénk. Aki szorgalmas, munkát is talál a földeken, főleg ha németül, hollandul jól beszél. Sajnos, sok az előítélet velünk szemben, de például az itteni birtokos, egy derék osztrák mindig azt mondja, vannak azért rendes magyarok is. Más a helyzet a Fővárosban, vagyis a Székesfehérvártól Vácig terjedő betondzsungelben, aminek belső részeit ti még Budapestnek neveztétek. Akik ottrekedtek, azoknak bizony nem csak az ivóviz megfizethetetlenül drága, az élelmiszerben sem válogathatnak. Szokás dolga, persze, ez is. Akit már az óvodában rászoktattak az algakonzervre és a szintetikus fehérje-tápra, az állítólag a mi főzelékeinktől lesz allergiás. De hát nagyon drága vidéken a ház, mert ahol terem valami, ott az európaiak minden négyzetmétert megművelnek, ami pedig sivatag vagy mocsár, oda senki se kívánkozik. Így azután rászorulunk a fővárosi munkaerőre, s most, hogy végre kiépültek a tízes években felszedett vasutvonalak, reggelenként a fővárosiak százezrével indulnak vidéki munkahelyükre. Jani bátyámat, sajnos, épp a negyvenedik születésnapján tartóztatta le egy génbank biztonsági szolgálata. Nem volt mese, tetten érték, amint jonatán almát oltott a kertjében, azután találtak ott sasadi őszibarackot, nemtudom-szilvát, miegymást, és nem volt rá engedélye a géntulajdonosoktól. Nem is lehetett, hiszen ezekre a fajtákra már rég nem adnak ki új engedélyt. Mifelénk is csak a trendi génmódosított fajták mennek, mint manapság mindenütt..."

Hogy 2050-ben ne íródjanak ilyen levelek, ó nyájas olvasó, s te rémálmodban se kapjál, mint én, ilyeneket, 2010 január 21-én a Jövő Nemzedékek Országgyűlési Biztosa, Fülöp Sándor ügyvéd úr levelet intézett a képviselőválasztásra készülő pártok frakcióvezetőihez. Igen szépen megkérte őket, hogy programjaikban szerepeljen egy "zöld minimum", olyan környezetvédelmi elvek és intézkedések, amelyekből azután akkor se engednek, ha ferdén néz rájuk a multinacionális tőke, s a neoliberális közgazdászok megesküsznek szent könyveikre, hogy természetpusztítás nélkül csődbe megy az ország. Olvastad ezt a levelet? Nem? Érdekes, én sem (mármint nyomtatásban). Egyetlen magyar sajtóorgánum sem emlékezett meg róla, pedig a nyilvánosságnak szánták.

Amúgy igen érdekes dolgok állank benne. Tudod, mi az az üvegház-gáz? Az, amit a rengeteg felesleges gépkocsi, kamion, repülőgép ereget magából, mert kormányaink elhanyagolják a tömegközlekedést (kivéve a 4-es metrót, ami a fővárosi liberális városvezetést köti össze a fold alatt a szocialista kormányhoz közel álló üzleti körökkel). Meg az, ami a rengeteg földgáz és kőolaj elégetése közben keletkezik, hogy legyen mivel fűteni a rosszul szigetelt házakat, az eldobható üveget, fémdobozt előállító üzemeket, egyebeket. Ezek okozzák az éghajlatváltozást, az ombudsman szerint ezért tíz éven belül 35%-al kellene csökkenteni a kibocsátást. Nem volna ördöngőség: az energia-termelésben a nap- szél- és geotermikus energia részesedését a jelenlegi többszörösére lehetne növelni, az energia-takarékosságon pedig csak nyernénk mindannyian.

Vízkészleteink minőségének védelmére is kitér levelében a jövő nemzedékek képviselője. Azt kívánja tehát, hogy a politikusok vállaljanak felelősséget érte: tisztítatlan ipari szennyvíz nem juthat többé a folyókba, nem rekesztik el gátakkal a Dunát; s az atomerőmű hűtővize, a papírgyári iszap, osztrák bőrgyári vegyszer, román bánya ciános zagyvaléka nem pusztíthatja büntetlenül folyóink élővilágát. Erre kért a pártoktól garanciát. Meg arra, hogy kötelezzék el magukat az élő fajok és élőhelyeik védelme mellett. Hogy ne tüzeljék el erdőségeinket biomassza címen a hőerőművekben. Ne betonozzanak le minden rétet, erdőt Budapest körül az ingatlanspekulánsok. Ne a tőzegláp helyére épüljön a bevásárlóközpont, madárrezervátum mellé, védett tó partjára a kaszinó, felhőkarcoló a Balaton partjára. Ne tegyék tönkre termőföldjeinket műtrágyával, kiváló minőségű, őshonos növényfajtáinkat génmódosítással.

Jól is néznénk ki, gondolhatták a politkusok, ki fog majd Magyarországon befektetni és hová, ha minden gazt, bogarat és mocsárt védelmébe vesz a törvény? Honnan tudom, hogy mit gondoltak, amikor egy szót se szóltak? Bizony, épp ebből gondolom. Mert teltek-múltak a napok, és a jövő nemzedékek országgyűlési biztosának felszólítására egyetlen párt se válaszolt. Még mondják, hogy a politikusok nem őszinték velünk! Ez a sértő hallgatás, hogy levegőnek nézték a parlamenti biztost, világos beszéd. Nem hitegetnek, mert majd még számon kérnénk az ígéreteiket. Nem beszélnek mellé, nem kell ezt az egész környezetvédelmi témát túlbeszélni. Hallgatnak, a jövő nemzedékek pedig nem tudnak szólni a maguk érdekében. De hát honnan tudja az a biztos, hogy mit akarnak? Hátha meg sem születnek. (Majd teszünk róla.)

Ezzel együtt, nem panaszkodhatunk. Magyarországon már van szószólója a jövőnek, ha nem is hallgatnak a szavára. Hogy jövőnk van-e, az már egy másik lapra tartozik. A minden várakozást felülmúló sebességgel kibontakozó környezeti katasztrófa enyhítésére, majd megfékezésére csak azok az országok lesznek képesek, amelyek eltökélték, hogy gazdaságukat és a mindennapi élet rendjét záros határidőn belül új, fenntartható pályára állítják. Európa legalább szóban elkötelezte magát e változások mellett. A mi politikusaink pedig még a szavakkal is fukarkodnak ezen a téren. Elhitették velük, s most ők próbálják velünk elhitetni, hogy ami jó a társadalomnak, az rossz a gazdaságnak. Hogy a fejlődés útja szeméthegyeken át vezet az önfeledt pazarlás paradicsomába. Hogy az élet forrásainak megőrzése nem vagyonunkat gyarapítaná, hanem kiadásainkat növelné.

Nem csoda, hogy a kreatív könyvelés hazája, Magyarország élen jár abban, amit Ernst Schumacher, az ökológiai közgazdaságtan atyja hamis kettőskönyvelésnek nevezett: jövedelemről beszélünk, amikor tőkénket éljük fel apránként - természeti és kulturális örökségünk maradékát.

Lányi András