Erdő Péter szentbeszéde az Ökumenikus Imahét megnyitóján
Egyház
2010. jan. 18.

<p>Bíboros úr az Ökumenikus Imahét megnyitó istentiszteletén</p>
<table border="0" cellspacing="1" cellpadding="1" width="100%">
<tbody>
<tr>
<td>
<p>Budapest, Deák téri Evangélikus Templom, 2010. január 17.</p>
</td>
</tr>
</tbody>
</table>

Erdő Péter
bíboros, prímás
esztergom-budapesti érsek

'Hiszen ha nincs a halottak feltámadása, akkor Krisztus sem támadt fel'
(1Kor 15,12-20)


Krisztusban Kedves Testvérek!



  Az idei ökumenikus imahét központi témája Krisztus feltámadása. Ez az a hatalmas tény, ami miatt kereszténység létezik. Ennek a hite kapcsol össze mindannyiunkat, krisztushívőket megbonthatatlan kötelékkel. Szent Pál apostol a korintusiakhoz írt első levél most felolvasott részében arról beszél, hogy Krisztus föltámadása és a holtak föltámadása, a mi föltámadásunk a földi halál után szorosan összetartozik egymással. Jézus Krisztus valóságos Isten és valóságos ember. Ha ő valóságos emberként föltámadt, akkor ezzel bebizonyította, hogy Isten az embert képes feltámasztani a halál után és meg is teszi ezt. Krisztus feltámadása egész tanításának, egész művének az igazolása. Ezért mondja Szent Pál: „Ha nincs feltámadás, akkor Krisztus sem támadt fel, ha pedig Krisztus nem támadt fel, nincs értelme a mi tanításunknak, s nincs értelme a ti hiteteknek sem. Ráadásul még Isten hamis tanúinak is bizonyulunk, mert Istenről azt tanúsítjuk, hogy Krisztust feltámasztotta, holott nem támasztotta fel" (1Kor 15,13-15). Ezért mondja Szent Jeromos: „Az maga a feltámadás, hogy Krisztus feltámadt a halálból" (Iam enim hoc ipsum resurrectio est, quod Christus a mortuis resurrexit). „Egyik tény függ a másiktól: vagy mindkettőt tagadni, vagy mindkettőt vallani kell". Krisztus feltámadásával teljesítette be az üdvösség művét. Ha kereszthalálával legyőzte a bűnt, akkor szükséges volt, hogy föltámadjon és így legyőzze a halált, a bűn következményét is. „Ahol... elhatalmasodott a bűn, túláradt a kegyelem, hogy amint a halálban uralkodott a bűn, úgy uralkodjék az örök életre szóló megigazulás által a kegyelem is, Urunk, Jézus Krisztus által" - mondja Szent Pál apostol a Rómaiakhoz írt levelében (Róm 5,20-21). Szent Pál tehát nemcsak hitet tesz a feltámadás igazságának központi jelentősége mellett, hanem radikálisan szembenéz az ellenkezőjével is. Ha megpróbáljuk emberi bölcselkedéssel kimagyarázni a feltámadást, ha megpróbáljuk az egész Krisztus-eseményt hétköznapi életünk szűk tapasztalatai szerint értelmezni, akkor minden elvész, egész hitünknek az értelme enyészik el, és bezárul az a kapu, amely a kispolgári középszerűség falát áttörve végtelen távlatot nyit a világ és a mi személyes életünk számára. A keresztény hitet tehát nem lehet nyárspolgári módon „megszelídíteni", besorolni a profán közvélemény magátólértetődőségei közé.

  „A föltámadás megerősíti mindazt, amit Krisztus tett és tanított. Az összes, még az emberi szellem számára legfölfoghatatlanabb igazság is igazolást nyer, ha Krisztus a föltámadásában megadta isteni tekintélyének azt a végső bizonyságát, amit megígért" (A Katolikus Egyház Katekizmusa, nr. 651).

  Mindezek alapján mi, keresztények elpusztíthatatlan optimizmussal nézzük magunk körül a világot. A puszta emberi esélyeknél sokkal több lehetőségünk és erőforrásunk van. Ami ebben a földi életben sokszor lehangoló vagy ijesztő, az anyagi nehézségek, a bizonytalanság, az emberek közötti feszültség, meg nem értés vagy akár a gyűlölet, a betegség vagy a világban fellángoló háborúk, a társadalmakon belül pedig az anarchia vagy a bűnözés aggasztó jelei, az igazságtalanság - szóval mindaz, amitől az önmagára utalt ember elcsüggedhet - más fénybe kerül, ha a feltámadás távlatában nézzük a dolgokat. Mert akkor kiderül, hogy az isteni igazságosság nem korlátozódik az evilági életre, hogy a mi sorsunk sem zárul a földi halállal, hogy Isten szeretete és gondviselése kíséri az életünket, és ezért minden apróságnak körülöttünk lehet értelme és értéke, és sok minden megéri a fáradságot és az áldozatot, amiért ebben az életben nemcsak jutalmat, de talán még egy jó szót sem kapunk.

  Ilyen örömhírünk van tehát nekünk, keresztényeknek. És „Krisztus szeretete sürget minket, hiszen arra a meggyőződésre jutottunk, hogy ha egy mindenkiért meghalt, akkor mindenki meghalt. És ő azért halt meg mindenkiért, hogy akik élnek, ne maguknak éljenek, hanem annak, aki értünk meghalt és feltámadt" (2Kor 5,14-15). Tőlünk kell, hogy megkapja tehát a világ az értelmet és a reményt, Krisztus szabadító üzenetét. Ahogyan Egyházunk II. Ökumenikus Direktóriuma mondja: „Az ökumenikus együttműködés minden formájának közös tanúságtétele már önmagában missziós jellegű. Ugyanis sok közösség az ökumenikus mozgalommal párhuzamosan fedezte fel újra az Egyház missziós természetét". Az ilyen együttműködés „megmutatja a világnak, hogy akik Krisztusban hisznek, s az ő Lelkéből élnek... bátran és reménykedve próbálják legyőzni az emberi megosztottságokat" . Ha ilyen közös a kötelességünk, és ilyen közös az örömünk, akkor igenis, máris szorosan összetartozunk mi mindnyájan, akiket Krisztusról kereszténynek neveznek. Adja Isten, hogy ez a közösségünk egyre teljesebb és egyre láthatóbb legyen. Ezért imádkozunk különösen a most kezdődő hét során.

Amen

(forrás)