"s hogy megjött a holnap,
amelyet vártunk: lábbal tipornak
a gazok után most az ostobák"

(Babits Mihály: Magyar költő kilencszáztizenkilencben)

Novemberben lettem huszonnégy éves. A szocializmus utolsó évtizedében születtem, épp lemaradtam az úttörőségről, együtt nőttem fel a kapitalizmussal és egymást szocializáltuk a kétezres évek elején kifejlődő online nyilvánossággal. A Szekfű Gyula-i értelemben vett kilencedik nemzedékbe tartozom, a rendszerváltás után felnőttkorba kerülő mai húszas-harmincasok generációjába.

Azt hiszem, nem csak a saját magam nevében beszélek, ha azt írom, hogy ennek a nemzedéknek generációs élménye a növekvő kiábrándultság, sőt kétségbeesés. Az, hogy amit tanítottak, amire neveltek, amit példaként hoztak fel a jobb tanárok, amit az interneten lehet látni és olvasni, ami külföldön tapasztalt érték, módszer és cél, az a magyar valóságban pont nem úgy van. "Nem tudom azt, ami kell nekik. Amit tudok, az nem kell nekik. Ha kellek is valahol, nem itt" - írja Diplomázás című versében Gát Anna, és bizonyosan nem csak ő érzi így.

Ennek a generációnak az életében nem csak a megnyíló határok jelentenek közös pontot, hanem a külföldre menekülés vágya. Csak szocialista vágyálmok helyett azon létező tapasztalat alapján, hogy ott könnyebb boldogulni. Pedig hiába minden radikalizálódástól való rettegés, egy marginális rétegen túl a többség nem vágyik forradalomra. Annál inkább valódi képzettséget adó oktatási rendszerre, normális munkalehetőségekre, tehetség-alapú karrierre és lakás-kocsi-plazmatévé típusú vagyonosodásra. Meg arra, hogy hagyják békében élni, dolgozni, szabadidejét eltölteni, kulturális, vallási, ízlésbeli, nemi és egyéb preferenciáit megélni, ha az előző korokkal ellentétben erre végre megadatott a lehetőség.

Márpedig ha a jelenlegi helyzet így marad, akkor ez a nemzedék is kihúzhatja a listájáról ezeket a vágyakat, melyeknek néhány éven belüli megvalósulásába vetett naiv hitével most már az eggyel előbbi rendszerváltó generáció is kénytelen leszámolni. A következő évtizedek Magyarországát működtető és eltartó nemzedék fásult, a mutyivilág stiklijeihez alkalmazkodó, frusztrált és alacsony teljesítőképességű lesz. A legtehetségesebbek külföldre menekülnek majd, hátrahagyva a terepet a változtatásra képtelen középszernek, az ország pedig tovább fog vergődni és hanyatlani saját korlátai között.

Ahogy korábban megírtam, a válság egyik fő oka a rendszerváltó nemzedék kifulladása, és saját tehetetlenségének elleplezése azokkal a gyilkos álvitákkal, melyek mára totálisan megmérgezték a közvéleményt. E nemzedék jó része a mai napig képtelen szabadulni a Kádár-kor káros szocializációjától, és görcsösen ragaszkodik ideáihoz és módszereihez, melyek felett eljárt az idő. Ez persze nem mindenkire igaz az idősebbek közül, de sokakra igaz a fiatalabb generációból is. A probléma több egy szimpla korosztályi ellentétnél.

Elavult és működésképtelen szellemiség tartja kezében az országot. Ezt láthatjuk a kormány teljesítményében, és ez köszön vissza az ellenzék és a szellemi-gazdasági elit tehetetlenségében is. Több mint szellemiség: világkép, paradigma, annak is egy megmerevedett változata. A benne lévők - akár a "Föld lapos" - elmélet hívei a középkorban - beszorultak a világképük határai közé, amiből se kilépni, se kilátni nem tudnak, és a kívülállók növekvő tömegének fenyegetése vad dacreakciókat vált ki belőlük. Mindez annál látványosabb és fájóbb, minél többekben válik világossá, hogy itt mi, hogyan és mennyire van elkúrva, és mennyire reménytelennek tűnik mindennek a megváltozása.

*

Az előző írások olvasói közül többen megvetően nyilatkoztak az efféle "ványadt szociológusdumáról", és virtuális asztalcsapkodások közepette követeltek azonnali rendet. Ők minden bizonnyal nem ismerik Eötvös József gondolatát, mely szerint "minden reformnak első feltétele jelen helyzetünk tökéletes ismeretében fekszik", és nem tudják azt sem, hogy rend nem lesz sem azonnal, sem magától, azt csak alapos és tudatos munkával lehet elérni. Hiszen a legtökéletesebb törvények sem fognak sokat érni ott, ahol magas fokú a morális relativizmus, nincs felelősségvállalás, és a törvények kijátszása elfogadott.

Ettől még nem kétséges, hogy Magyarországnak sürgősen szüksége van gazdasági beavatkozásokra, melyek megmentik a totális csődtől. Szüksége van az emberek anyagi és létbiztonságát erősítő lépésekre. Emellett pedig szükség van kormányváltásra, mert a jelenlegi kormányerők minden hitelüket elvesztették, reformok helyett pedig kilátástalan helyzetbe hozták és egymásnak ugrasztották a társadalom széles rétegeit.

Mindez azonban nem lesz elég. Csak tűzoltás, ami hosszú távon nem fog eredményt hozni, mert érintetlenül hagyja azokat az alapvető szerkezeti problémákat, amik működésképtelenné teszik a rendszerváltáskor létrejött demokratikus kapitalista állam konstrukcióját. A jelenlegi vezető politikai erőknek és értelmiségi holdudvaruknak azonban az ismert okokból semmilyen értékelhető víziójuk nincs Magyarországról, csupán tucatszámra gyártott reformtervek, meg Orbán Viktor évértékelőjéhez hasonló üres frázisgyűjtemények. Márpedig programra, útmutatásra, jövőképre igenis szükség van.

Nem kell forradalmat csinálni: a cél a jelenlegi rendszer kereteinek normális kitöltése. Nincs szó világmegváltásról: sok esetben kisebb korrekciók is elegendőek lennének pozitív változásokhoz. "Reform o muerte" helyett pedig egyfajta idealista pragmatizmus alapján kellene gondolkodni: ideális célkitűzésekkel, melyeknek nem a minél hamarabbi és százszázalékos kierőszakolása a cél, hanem az irányukban-szellemükben kifejtett módszeres és koncepciózus tevékenység.

*

Magyarországnak stratégiák kellenek. Irányt kell szabni a mezőgazdaságnak, az iparnak, a szolgáltató szektornak, a kultúrának és az oktatásnak. Ami nem szükséges, abba tovább pénzt ölni legfeljebb csak a minél kisebb fájdalmat okozó leépítés céljából érdemes. Amit viszont preferenciának tartunk - ilyen lehetne a tudás és az idegenforgalom - annak ki kell dolgozni a rendszerszerű, nem ad hoc, nem maradék elvű támogatási és működtetési stratégiáit, és kiállni mellette mind itthon, mind az uniós politikában.

Valódi külpolitikára van szükség. Nem létezhetünk "csak úgy" Európa közepén. Hatékonyabb uniós és bátor NATO-szövetségesi politika mellett Magyarországnak törekednie kellene térségbeli vezető-integráló pozíciójának visszaszerzésére. Ehhez szükség van a határon túli magyarokra. Világosan el kell vetni a területi revízió gondolatát, de kulturális és gazdasági téren erősíteni kell a határon túliakkal való együttműködést, nemcsak mint magyarokkal, hanem mint szomszédos országok állampolgáraival is.

Meg kell érteni a globalizáció és a kapitalizmus működését. A Bogár László-féle destruktív őrjöngések helyett így a siker esélyével lehetne alkalmazkodni a helyzet teremtette igényekhez és kényszerekhez. Ennek értelmében például el kellene felejteni bármifajta tömegtermelésben való részvételt, melyekben a verseny eleve reménytelen a nagy ipari államokkal. Helyette olyan speciális tudással és képességekkel rendelkező ipart, szolgáltatószektort, különlegességeket felmutatni képes turizmust kell fejleszteni, melyek a "csak nálunk" exkluzivitásával teszik vonzóvá Magyarországot.

A magyar állam rendszerét újra kell szabályozni. Míg egyes területeken az állam az elmúlt években minden kontrollt és tulajdont kiengedett a kezéből, és hagyja agonizálni a saját intézményrendszerét, máshol pitiáner és kártékony módszerekkel akar beleszólni olyan dolgokba, melyekhez kevés köze van. Szűkebbre kell szabni a bürokráciát, és oly módon alakítani át az állami kiadás-bevétel rendszert, ami enyhíti a szabályok betartásában, az önállóságban, öngondoskodásban mutatkozó súlyos érdektelenséget.

Jóval nagyobb környezettudatosság és pénzügyi fegyelem kell. Miközben a forráshiány általános probléma, a korrupciót leszámítva is óriási pénzek mennek el átgondolatlan, félbehagyott, fölösleges beruházásokra, drágán, pazarlóan és környezetkárosítóan működő rendszerekre. Eközben sokan azt a kevés pénzt sem kapják meg, ami az önálló, biztonságos és profitképes működés elindításához kellene.

Újra érvényt kell szerezni a nemzet fogalmának. A nemzetállamoknak vége, de a nemzeteknek nincs. Egy határokon átnyúló népnek, és egy ország határain belül élő államközösségnek igen is szüksége van az együttélést megalapozó érzelmi kötelékekre, a közös nyelvre és kultúrára. Ehhez ki kell szabadítani a nemzet fogalmát a neobarokk tévhit és a baloldali gyanakvás fogságából, modernizálni kell, élhető és megélhető tartalommal megtölteni, és nem hagyni, hogy szélsőséges csoportok kisajátítsák és lejárassák.

Nemzet és állam nem működhet rendesen temetetlen múlttal. Méltó emléket kell állítani a tragédiák áldozatainak, elégtételt adni a túlélőknek, megnevezni a bűnösöket, és nem felejteni. De a sérelmi politizálást és a generációkkal korábbi sérelmekre épített identitás-konstruálást be kell fejezni. A huszadik században felnőtt nemzedékek magukkal hurcolják a század terheit. Ezt meg kell érteni, és tisztelni kell, de nem szabad engedni a lelki sebek átörökítését.

Integrálni kell a cigányságot. Nem szabad hagyni, hogy továbbra is rasszistázással, meg fajelméleti ostobaságokkal záródjon rövidre a romakérdés. A probléma már emberéleteket követel, és beláthatatlan következményei lehetnek, miközben az integráció elmaradása saját állampolgáraitól és kulturális színfolttól fosztja meg az országot.

Decentralizálni kell Magyarországot. Ma az ország egy kvázi városállamként működik. Ha ez így megy tovább, a vidék teljesen elveszti az értékét, az emberek elvándorolnak, az ottani természeti és kulturális értékek és erőforrások elvesznek, a közbiztonság megszűnik, a terep pedig a Magyar Gárda-féle lázálom-gyárosok kezébe kerül. Sokkal felelősebb és szélesebb látókörű, nem csak mezőgazdaságot jelentő vidékpolitikára van szükség. Legyen Budapest egy élhető kozmopolita világváros, de vele szemben legyenek erős, arculattal, munkaerőpiaccal, kulturális és oktatási vonzerővel bíró vidéki központok.

*

A fent vázolt programpontok teljesítése főképp állami feladat lenne, bár kidolgozásuk, előkészítésük és végrehajtásuk ennél szélesebb részvételt kíván. Mindez azonban nem jöhet létre, ha nem történik paradigmaváltás, világképváltás a gondolkodásmódban. Ez pedig nem az állam feladata. Az állam ebben csak egy téren tud segíteni. Ha sikerül végre felfogni, hogy az oktatásnak kiemelt szerepet kell biztosítani, ha el akarjuk kerülni, hogy Magyarországon a műveletlenség, a modortalanság és a rossz oktatási rendszer által kitaszított, kiközösített, magára hagyott gyerekekből váló frusztrált felnőttek ököljoga uralja a társadalmat.

Túl kell lépni az ideológiai "vallásháborúkon". A posztmodern gondolat jegyében itt lenne az ideje elfogadni, hogy többféle nézet létezhet egyszerre, legitimitásukat pedig az határozza meg, hogy a demokratikus kapitalista társadalom közös alapjait és kereteit elfogadják-e. A Jobbik, vagy TGM marxista zöld pártja nem fogadja el ezeket a kereteket. A szólásszabadság és az "audiatur et altera pars" jogán azonban velük szemben sem az elhallgattatás, hanem a meghallgattatás és meggyőzés kell hogy legyen a megoldás.

Ki kell harcolni a demokratikus társadalom alapértékeinek elfogadását és tiszteletben tartását. Az emberi jogok, a kisebbségi-, csoportjogok és preferenciák, a szólásszabadság és a többi alapjog maradéktalan elfogadása ideológiától függetlenül meg kell hogy történjen: óriási károkat okoznak az olyan kettős mércék, mint a 2006. október 23-án megvert jobbosok és a 2008 nyarán megtámadott melegek szabadságjogainak kölcsönös megkérdőjelezése.

Újra érvényt kell szerezni olyan fogalmaknak, mint a becsület, a morál, a felelősség. Ezeket paranccsal, hatalmi szóval csak diktatúrákban szokás szabályozni, rendszerint sikertelenül. A demokráciában viszont közös akarat, beleegyezés és erőfeszítés kell, hogy az íratlan szabályok és normák valóban működjenek, anélkül mindennek, amiről eddig szó volt, semmi értelme.

Mindezek elérése leginkább rajtunk múlik. A kilencedik, nyolcadik, hetedik, tizedik generáció azon tagjain, akik képesek felismerni az elavult világképet, és van elég erejük, tehetségük és kitartásuk szembenézni annak a szellemiségével. A kizárólagosságra törekvő fekete-fehér gondolkozással, a rosszindulatú általánosításokkal, a pitiáner megbocsátás-képtelenséggel, a tévhitekhez, és lejárt szavatosságú ideákhoz való "tudom, de csakazértis" ragaszkodással, az "ami nem úgy van, ahogy én gondolom, az nincs"-csel, a lényegtelen, de végeérhetetlen kesudióügyekkel, és az időben, térben és koncepcióban gondolkozni képtelenséggel.

Churchill a briteknek nem ígérhetett mást, "csak vért, szenvedést és könnyeket." Itt talán a vért megússzuk.

(a szerző engedélyével)