Távol álljon tőlem a jog világának misztifikálása, vagy a beteges ragaszkodás egyes jogszabályok betűjéhez, azonban tisztelettel megjegyezném, hogy a modern demokráciákban és a köztársasági eszmében a társadalmi működés kereteit mégiscsak a hatályos törvények jelölik ki.

Ennek oka nem a jogászok jó lobbiképessége, hanem az a felismerés, hogy azok a csoportok, amelyek hatalmi pozícióban vannak, hajlamosak úgy értelmezni az írott és íratlan normákat, hogy a gyenge érdekérvényesítő-képességű, kiszolgáltatott társadalmi csoportok rovására a saját, helyi érdekeiket érvényesítsék. Ennek gátjaként funkcionál az a magyar politikai elit számára még mindig nem reflexszerű mechanizmus, mely szerint törvényeket alkotunk a hatalomgyakorlás szabályozására, mely törvények kötik a hatalmi elitet, és számon kérhetők rajta. Egyben az is jelzi egy politikai elit demokratikus érettségét, hogy a rá vonatkozó törvényeket milyen mértékben tekinti a kiegyensúlyozott demokratikus működés garanciájának. Egy kormányváltás esetén ugyanis, a másik félre szintén ezek a szabályok lesznek éppúgy érvényesek.

Ha a politikai elit kevésbé demokratikus, akkor a rá vonatkozó törvényeket úgy fogja fel, mint az egy és igaz uralom megvalósítását gátló felesleges buktatókat. Az előbbi eset – kisebb-nagyobb megszorításokkal – a demokratikus berendezkedésű köztársaságok ismérve, utóbbi a diktatúrától a banánköztársaságig terjedő széles spektrumon elhelyezkedő, sokszínű rendszereket írja le.

Na mármost, ami Magyarországon pillanatnyilag politikai berendezkedés címén tapasztalható, az – szerencsénkre – diktatúrának a legnagyobb rosszindulattal sem nevezhető (annak aposztrofálását a néhai Türkménbasi sokat látott népe nevében kérem ki). Hogy komoly, demokratikus berendezkedésű köztársaság volna, afelől mégiscsak kétségeim volnának. Ha azt mondom, banánköztársaság, azt hiszem közelítünk a valósághoz. Ennek verifikációjára a következő eljárást javasolom: válaszoljunk az alábbiakban felteendő kérdésekre, és amennyiben ezek többségére a helyes válasz negatív, bízvást megállapodhatunk abban, hogy a magyar demokrácia markáns operetti vonásokkal bír.

1. Megvalósul-e a törvény előtti egyenlőség? Hasonlóan kötik a törvények a hatalomgyakorló elitet, mint ahogyan az ezt számon szereti kérni az ország istenfélő lakosságán? 2. Komolyan veszi-e hatalom mindazokat a jogszabályokat, amelyeket ő maga alkotott, vagy ezek pusztán a budi kitapétázását szolgálják, az államigazgatás jellemző magatartásformája pedig az, hogy mulatságosabbnál mulatságosabb módozatokat eszeljen ki ezek megkerülésére? 3. Mi történik akkor, ha valamely hatályos jogszabály nem teszi lehetővé a kormányzat által kinevezésre érdemesnek tartott úr/hölgy kinevezését? Megtartóztatja-e magát a hatalom az illető úr/hölgy kinevezésétől, és az érintett jogszabály személyre szabásától?

A válaszadás segítéséhez egy apró történet forrásértékű közlésével járulnék hozzá, mely – nem titok – ennek a szövegnek a megszületését is kiváltotta.

2005. december 29-i hatállyal lemondott Haraszthy László, a Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium szakállamtitkára, amit a miniszterelnök elfogadott, majd rövidesen 2006. január 2-ától kezdődő megbízatással ismét kinevezte ugyanerre a posztra. Mielőtt a T. olvasó téves következtetések irányába indulna el azzal kapcsolatban, mi okból futott egy látványos kört a forgóajtóban Haraszthy László, jelzem, nem a szilveszteri mulatság viharai ragadtatták arra Gyurcsány Ferencet, hogy visszahívja a barikádokra a Természetvédelmi Hivatal vezetőjét. Az ügy sokkal prózaibb.

Arról van szó, hogy egyes rosszindulatú, szélsőjobboldali elemek kisütötték, hogy a 2006. évi LVII. törvény alapján, amelyet alig fél éve Gyurcsány Ferenc kormánya terjesztett be a parlament elé, az államtitkári kinevezéshez egyetemi diploma szükségeltetik: "szakállamtitkárrá minden büntetlen előéletű, választójoggal rendelkező személy kinevezhető, aki jogi, közgazdasági vagy szakirányú EGYETEMI végzettséggel rendelkezik". Haraszthy szakállamtitkárnak pedig minden jel szerint csak főiskolai papírja van – ráadásul ezzel nincs egyedül, vagy egy féltucat közelmúltban kinevezett tisztségviselő nem felel meg a törvényi előírásoknak

Az operettszínpad az olyan váratlan cselekménybonyolítás helyszíne, ahol előre tudjuk, hogy a grófnő és a huszárkapitány, a szakállamtitkár és a miniszterelnök előbb-utóbb egymáséi lesznek. Most se történt másképp. Gyorsan módosították a vonatkozó jogszabályt (természetesen karácsonykor, hogy maradéktalanul érvényesüljön a demokratikus kontroll) most már jó a főiskolai papír is: "szakállamtitkárrá minden büntetlen előéletű, az országgyűlési képviselők választásán választójoggal rendelkező személy kinevezhető, aki jogi, közgazdasági vagy szakirányú FELSŐFOKÚ végzettséggel rendelkezik." Ez azonban még mindig nem változtatott azon, hogy Haraszthy szakállamtitkárt a kinevezésének időpontjában hatályos jog szerint nem lehetett volna kinevezni.

Ezért december 29-én lemondott, majd január 2-án - az új jogszabályi környezetben - újra kinevezték. A szerelmesek még elénekelnek egy kettőst, majd függöny, és a jólsikerült előadást követően koccintanak a színészbüfében. Közben a közönség hazaszivárog a valóságba, ahol a grófnő a Lidlben polcfeltöltő, és megkülönböztető fejpántot visel menstruációkor, a huszárkapitány pedig pillanatnyilag a munkaközvetítő irodában toporog, mert szakszervezetet akart alapítani egy ismert nemzetközi cég autógyárában. Jogról, törvényről senki se beszél. Welcome to the Banana Republic of Hungary!