Krisztusban Kedves Testvéreim!

1. Márk evangéliumának ez az utolsó gyógyítási csodája két szinten játszódó eseménysor. Van benne egy külső eseménysor, ami ott játszódik Jerikóban: a vak meggyógyítása. És van benne egy belső eseménysor, amely később is, azóta is, mindig, most is, a számunkra is érvényes.

Ott ül a vak ember az út mentén, és Jézus tömegtől körülvéve közeledik. Megy föl Jeruzsálembe a zarándoklatra. Megy föl Jeruzsálembe, ahova majd, Dávid Fia ünneplő köszöntéssel fog bevonulni a szenvedése előtt. És valaki, itt az úton, egy vak koldus, elkezdi őt hangosan Dávid Fiának nevezni. A Dávid Fia kifejezés a Messiás elnevezése volt, és a messiási címek közül is ez vonatkozott leginkább a királyként uralkodó Messiásra. Arra a várva várt vezérre, akiről Jézus kortársai úgy gondolták, hogy majd fegyverrel és hatalommal szabadítja fel a népet. A vak ember Jézust Dávid Fiának nevezi. És csitítják a többiek, bár ők is Dávid Fiának tartják. Maga Péter is, amikor megvallja, hogy Jézus a Messiás, utána nem tudja elhinni, hogy szenvednie kell, mert hát Dávid Fiának győztes hadvezérnek kell lennie! Így gondolja ezt majdnem mindenki ott a tömegben, és ezért csitítják a vakot. Nem akarnak lázadást kirobbantani még. És Jézus az, aki megengedi neki, hogy odajöjjön. Azt mondja, hogy "hívjátok ide". Nem bánja, hogy Dávid Fiának szólítja, mert kihallja belőle, hogy ez az ember valami többet is hisz. Hiszi, hogy Ő a Messiás, és ezért nevezi így. De mást is lát a Messiásban, mint evilági, győztes uralkodót. Jézus tudatosítani akarja ebben az emberben, hogy kinek is tartja őt.

Mit akarsz, hogy tegyek neked? - kérdezi. És akkor ez a vak ember nem azt mondja, hogy szabadítsd föl Izraelt, hanem azt mondja: "Uram, hogy lássak!". De hát a látás, a látás csodálatos visszaadása nem emberi hatalom műve! Ez a vak ember megérezte azt, amit a tanítványok majd a feltámadás után értenek meg, hogy nem Izrael földi országát visszaállítani jött Jézus, hanem ennél is többet hozott. Megérzi benne az Istent, az isteni hatalmat. Ezért meri azt mondani Neki: „Uram, hogy lássak!". A leggyőztesebb, a legnagyobb királyoknak is sértés volt, ha gyógyulást kértek tőlük. Emlékezzünk: az Ószövetségben Námánnak a históriája ezt mutatja. Amikor kéri a királytól, hogy gyógyítsa meg őt a leprájából, a király megszaggatja ruháit: hát Isten vagyok én, hogy meggyógyítsam a beteget? Ilyen beteget, akit mindenki gyógyíthatatlannak tart? És a vak ember mégis a látást kéri Jézustól. Tehát nemcsak Messiásnak tartja, hanem megérzi Benne, hittel elfogadja Benne az Istent. És Jézus azt mondja neki, hogy "a hited megmentett téged!"

Ez az a hit, amire szükség van, hogy az ember megmeneküljön. De nem elég a puszta hit, mert leírja az evangélista, hogy a meggyógyult ember Jézus nyomába szegődött. Arra használta föl a visszakapott látását, hogy Jézus után induljon.

És ez a külső csoda-történet lejátszódik újra meg újra valahol belül, amikor az ember eljut a hitre. A vak embernek a hitvallása az Egyház hitének a megvallását példázza.

Először megérzi az ember Jézusban a mindenség Urát. Megérzi azt, aki minden problémán segíteni tud. De aztán kérni is kell a segítségét! Szólni is kell Hozzá. Föl is kell állni, és ledobni az egyetlen vagyontárgyunkat, a köpenyt, otthagyva az út mellett vak létünkre, hogy sose találjuk meg esetleg, és elindulni Felé, megtenni azt a néhány lépést. És ki kell mondani, hogy mit kérünk Tőle. Főként, ha megkaptuk a hitben megláttuk az igazi világosságot, megkaptuk ezt az isteni ajándékot, ahogyan megkapták a tanítványok később, és ahogyan megkapták a keresztények a hitben nemzedékről nemzedékre, akkor ez arra való, hogy Jézusra nézzünk a hit szemével, és attól fogva Őt kövessük.

2. Most, a szentmise után köztéri szobrot avatunk és áldunk meg Isten Szolgája, Mindszenty József bíboros tiszteletére. Ezek az október végi napok történelmi évfordulók jegyében állnak. 1956-ban, október 25-én Mindszenty bíboros még Felsőpetényben van, Budapesten pedig már zajlanak az események. A rövid életű forradalom minden napja annyi fontos fordulattal, lehetőséggel, reménnyel, bátorsággal, de vérrel és kudarccal is járt, hogy máskor a történelem évek alatt sem hoz magával annyit. Így gondoljunk bele abba, hogy Mindszenty bíboros ezalatt még mindig Felsőpetényben van, és majd csak október 30-án jönnek érte, hogy kiszabadítsák, november 4-én pedig már megtörténik a döntő lépés a forradalom leverésére. A bíboros nem próbál kitörni vagy megszökni, nem is értesülhet pontosan arról, hogy mi a helyzet Budapesten. Mások jönnek érte, hogy kiszabadítsák. Ő ezt a szabadságot elfogadja, és a felsőpetényieknek, akik körülállják fogvatartásának helyét, megmutatja azt a két képet, amelyet magánál őriz, és amely számára a legértékesebb a világon: a Szentatya képét és Édesanyja képét. Az emberek pedig vele együtt sírtak, pedig többségükben nem is voltak katolikusok [1]. Tehát a prímás csak azt tudatja az emberekkel, hogy Egyházához és népéhez hűséges marad. És ez az, amit mindig tisztelhetünk benne. Erre figyelmeztet bennünket esztergomi sírján a felirat: „Devictus vincit" - Legyőzetve győz. Mikor a prímás alig négy nap szabadság és tájékozódás után újra elveszíti szabadságát, bár önként lépi át az Amerikai Követség küszöbét, ma már tudjuk, hogy ezt a menedékét sem ő tervelte ki magának. Az a kész üzenet várja, hogy neki a Követségen már elintézték a menedéket. De a Parlamentbe sem saját terve alapján ment november 4-én, hanem Tildy Zoltán hívta oda. Ezekben a súlyos napokban készséges, felelősségét átérző, az isteni Gondviselés művét megrendülten szemlélő emberként jelenik meg előttünk, nem pedig szervezőként vagy politikusként, az események főszereplőjeként. Sőt, helyzetéből adódóan leginkább csak annyit tehet, hogy együtt örül, reménykedik és együtt szenved népével, és az Istenbe vetett bizalmáról tesz tanúságot. Azután megint hosszú hallgatás és elzártság évei következnek. Az Amerikai Követség, majd a külföld. Mintha még a tömegtájékoztatásban is legyőzöttje lenne a százarcú propagandának.

Neki állítunk ma emléket, aki legyőzetve győz, aki hűségével tanúsította, hogy a reménytelenség ellenére is remélt. Ezzel mutatta meg, hogy Krisztus hiteles tanítványa volt. Hiszen maga a Mester sem evilágon győzelmes messiáskirálynak jött, hanem a lelkünket akarta megnyitni a hit világosságára. Bűneinkért engesztelve Istenhez nyitott nekünk utat. Ha ilyen volt a Mester, a tanítvány sem lehet különb. Az erőtlenségben a tanúságtétel tisztasága jelentheti az erőt. Az áldozatkészség, a földi dolgokban való szerénység és a Krisztushoz fűző, elszakíthatatlan szeretet lehet minden igazi lelki megújulás forrása. Ez sugározzék ki körülöttünk a világra is!

Ehhez kérjük a tisztánlátást és erőt a mai szentmisében.

Ámen