Emlékezzünk !

Emlékezzünk !

2007.10.06. 22:20

Nemzeti gyásznap, avagy a magyar Golgota

"Szép kis deputáció megy az Úristenhez, hogy a magyarok ügyét képviselje!" (lovag Poeltenberg Ernő tábornok szavai a társaihoz a kivégzésükre indulva)

Október 6. Nemzeti Gyásznap. 1849-ben ezen a napon báró Haynau táborszernagy vérbíróságának ítélete alapján kivégezték a szabadságharc 13 vezénylő tábornokát. Ugyanezen a napon hajtották végre a halálos ítéletet gróf Batthyány Lajoson, az első felelős magyar miniszterelnökön.

Furcsa dolog a történelem. Az aradi gyásznapról szinte mindenki tud. Számomra az a legelgondolkodtatóbb az a tény, hogy a nemzeti köztudatban a tábornokokról csak haláluk ténye él. Meg utca- és térnevek sokasága.

Valamennyiük nevét kapásból sok történelemtanár sem tudná felsorolni. Még kevésbé követte nyomon a kutatás azt, hogy honnan indultak, milyen úton érkeztek ahhoz az 1849. október 6-i naphoz. Amikor is olyan lenyűgöző, majdnem emberfelettinek tűnő bátorsággal viselték el a halált!

Nem voltak egyforma képességű katonák, egyformán sikeresek sem, ez nyilvánvaló. Azt valószínűleg bizonygatni sem kell, hogy egyikük se készült kora ifjúsága óta mártírnak. Életvidám katonák voltak, nem fanatikusok. Miként a fiatal Deák Ferenc se készült a haza bölcsének, vagy gróf Széchenyi István, a vitéz és kalandkedvelő huszárkapitány se a legnagyobb magyarnak.

Azon a napon a milliomos földesúr Kiss Ernő, a gazdag magyar főúr Vécsei Károly, egy német arisztokrata Leiningen-Westerburg Károly, egy szerb, de magyar érzelmű hivatásos katona Damjanich János, egy republikánus demokrata Nagysándor József, a vasúti főtisztviselő Lázár Vilmos, harmincévi hű szolgálatáért alig másfél évvel korábban osztrák nemességet kapott őrnagy Schweidel József, a kitűnő mérnök Török Ignác, a legelőkelőbb magyar nemesi család sarja Dessewffy Arisztid, egy iparszervezési tehetség Láhner György, egy az osztrák középosztálybéli Poeltenberg Ernő, egy horvát granicsár Knezic' Károly, és egy pozsonyi fogadós fia Aulich Lajos sorsa találkozott azon a napon. S nem véletlenül.

Mint látjuk, többen nem is voltak magyarok, de a magyar ügyért harcoltak, és Magyarország függetlenségéért áldozták életüket. Jó példa erre lovag Poeltenberg Ernő egy naplójegyzete:" Csak a nyelvem német, szívem magyar, mert a szabadságért dobog." Ez különösen nagy megtiszteltetés hazánknak, hiszen a hajdani osztrák őrnagy Magyarországot a szabadsággal azonosítja.

A másik jó példa, hogy hogyan azonosult a magyar üggyel egy német arisztokrata, gróf Leiningen-Westerburg Károly. 1849. február 24-én foglyul ejtették Cibakházán. A zászlóalja - amikor megtudta -, egy elsöprő erejű rohammal kiszabadította parancsnokát. Másnap rövid beszédben köszönte meg katonáinak, amit érte tettek. Igaz, előbb ceruzával leírta, majd tintával tisztázta. Így, ebben a formában maradt ránk.

"Czibakházán elhullott testvéreink hamvai felett emelkedő sírdomb vitézségtek legdicsőbb emlékoszlopa! Hazánk elismerése szavaimat igazolja! Közös hazánk örül olly gyermekein, mint tik! De mit szóljak én, kit kiragadtatok az Ellenség rabbilintsei közűl - nektek köszönök mindent, mert szabad vagyok. Harczoljunk, hallyunk szeretett hazánkért!"

A haza befogadta Graf Karl Leiningen-Westerburg zu Alt-Leiningent. Leiningen Károly őrnagy pedig magáénak fogadta hazánkat.

Már említettem, hogy a mártír tábornokok sem voltak szentek. Szerették az életet, uram bocsá' még a jó bort is. Egy szentnek könnyű tökéletesnek lenni. Az átlagos emberek nagysága abban rejlik, hogy életük egyik-másik szakaszában akár egy-két pillanatában túl tudnak lépni önmagukon. Ez valamennyi mártír főtisztre igaz volt.

Nagyságukat és emberségüket az is bizonyítja, ahogy utolsó óráikat töltötték. Például Aulich tábornok megírta búcsúlevelét Pál öccsének, aki a császár oldalán volt hadbíró. Ezután nagy nyugalommal Horatiust olvasott. Láhner, a zseniális szervező, utolsó éjszakáján elővette fuvoláját, és Donizetti Lammermoori Lucia című operájából Edgar búcsúáriáját játszotta kotta nélkül.

Schweidel tábornok "A három testőrt" olvasta. Dessewffy tábornok élete utolsó napján volt a felesége 25. születésnapja. Október 6-án kora reggel felkereste a pap. A tábornok rendkívül vallásos volt. Fel kellett ébreszteni, mert a gróf mélyen aludt. "Tiszta lelkiismeretem van, s ez aludni hagyott"- felelte az ámuló kérdésre.

Leiningen gróf búcsúlevelet írt bátyjának, szép és fiatal feleségének, sógorának. Ezt a levelet így fejezi be: "Éppen most szenvedtek ki négyen közölünk, még visszhangzanak a lövések a szívemben. Most ránk kerül a sor..." Török tábornok, a neves hadmérnök, Vauban francia marsall erődítéstan-könyvét olvasta.

A legnagyobb meglepetést azonban Damjanich okozta. A kortársak a herkulesi termete, valamint őszinte, néha szókimondó, nyers modora miatt "vadrácnak" titulálták. A tábornok egy nagyon szép imát írt feleségéhez:

"Ima kivégeztetésem előtt, 1849. október 5-ről 6-ra virradóra.

Mindenség Ura! Hozzád fohászkodom! Te erősítettél engem a nőmtől való elválás borzasztó óráiban, adj erőt továbbra is, hogy a kemény próbát: a becstelen, gyalázatos halált erősen és férfiasan állhassam ki. Hallgasd meg ó Legfőbb Jó, vágyteli kérésemet! Te vezettél, Atyám, a csatákban és ütközetekben -Te engedted, hogy azokat kiállhassam, és a Te védelmező karod segített némely kétes küzdelemből sértetlenül kilábolni -dicsértessék a Te neved mindörökké! Oltalmazd meg, Mindenható az én különben is szerencsétlen hazámat a további veszedelemtől! Hajlítsad az uralkodó szívét kegyességre a hátramaradó bajtársak iránt, és vezéreld akaratát a népek javára! Adj erőt, ó, Atyám, az én szegény Emíliámnak, hogy beválthassa nékem adott ígéretét: hogy sorsát hitének erejével fogja elviselni. Áldd meg Aradot! Áldd meg a szegény, szerencsétlenségbe süllyedt Magyarországot! Te ismered, ó, Uram az én szívemet, és egyetlen lépésem sem ismeretlen előtted: azok szerint ítélj fölöttem kegyesen, s engedj a túlvilágon kegyes elfogadást találnom. Ámen.

Emíliámnak vigasztalásul." Damjanich

A legkevesebb amit elmondhatunk, hogy ez mély, s megindító költészet. Tehát, mint ahogy írtam, aradi hőseink igazi hús-vér emberek voltak Számomra a katonák magatartását a legtökéletesebben Márai fogalmazta meg a Vidali módszerében: "igazi katonához, ahhoz a régi fajtához, akinek a komolyságán és férfiasságán átéreztem azt a riadt szemérmet, a belső magatartásnak azt a gyermeteg áhítatát, amellyel örökké tudja, hogy aki támad, az mindig véd is valamit.

«Szeretem a katonákat» - mondta bizalmasan - «szeretem fegyelmüket, életmódjukat és lovagiasságukat; az igazi katona tudja, hogy halálig harcol, nincs béke, csak békés átmenetek, a küzdelem nyers és kegyetlen, de be kell tartani közben, néha könyörtelenül be kell tartani a játékszabályokat, s a végső cél nem valamilyen olcsó diadal, harsonákkal, lobogó zászlókkal és hódoló parasztokkal, nem egy erőd megvívása, hanem maga a harc."

A vértanúk ebben a szellemben éltek, és harcoltak hazájukért. Sokan mondják, hogy jó a hazáért meghalni. Dehogy jó! De jó, hogy van haza, amelyért adott esetben meg lehet halni! S ők becsülettel éltek, és úgy is haltak.

Október 6-án egy pillanatra emlékezzünk meg szabadságharcunk valamennyi neves és névtelen hőséről. Hiszen Ők igaz ügyért, a szabadságért, hazájukért harcoltak.

Áldottak legyenek haló poraikban is!

Lőrincz Miklós nyá. ezredes (A volt pécsi tüzérdandár utolsó parancsnoka)

Az aradi 13-ak utolsó mondatai

A "tizenhármak":

Fent: Leiningen-Westerburg Károly, Damjanich Lajos, Török Ignác, Aulich Lajos, Vécsey Károly Középen: Lázár Vilmos, Dessewffy Arisztid, Nagy-Sándor József, Knézich Károly, Schweidel József Lent: Kiss Ernő, Lahner György, Poeltenberg Jenő

A kivégzés előtt elhangzott utolsó mondatok:

Leiningen-Westerburg Károly: A világ feleszmél majd, ha látja a hóhérok munkáját.

Damjanich János: Legyőztük a halált, mert bármikor készek voltunk elviselni azt.

Török Ignác: Nemsokára Isten legmagasabb ítélőszéke elé állok. Életem parányi súly csupán, de tudom, hogy mindig csak Őt szolgáltam.

Aulich Lajos: Szolgáltam, szolgáltam, mindig csak szolgáltam. És halálommal is szolgálni fogok. Forrón szeretett magyar népem és hazám, tudom megértik azt a szolgálatot.

Vécsey Károly: Isten adta a szívet, lelket nekem, amely népem és hazám szolgálatáért lángolt.

Lázár Vilmos: Ki tehet arról, hogy ilyen a magyar sorsa? Krisztus keresztje tövében érett apostollá az apostolok lelke és bitófák tövében kell forradalmárrá érni a magyar lelkeknek.

Dessewffy Arisztid: Tegnap hősök kellettek, ma mártírok... Így parancsolja ezt hazám szolgálata.

Nagy-Sándor József: De rettenetes volna most az elmúlásra gondolni, ha semmit sem tettem volna az életemben. Alázatosan borulok Istenem elé, hogy hőssé, igaz emberré, jó katonává tett.

Knézich Károly: Milyen különös, hogy Haynau bíró is keresztény és én is az vagyok. Csak az ördög keverhette így össze a kártyákat.

Schweidel József: A mai világ a sátán világa, ahol a becsületért bitó, az árulásért hatalom jár. Csak egy igazi forradalom, a világ új forradalmi embersége söpörheti el ezt az átkozott, meghasonlott világot.

Kiss Ernő: Istenem, az újkor ifjúsága egész ember lesz-e? Árpádok dicső szentjei virrasszatok a magyar ifjúság felett, hogy Krisztusé legyen a szívük és a hazáé az életük.

Láhner György: Krisztus keresztje és a bitófa oly rokon. És az isteni áldozat mellett oly törpe az én áldozatom.

Poeltenberg Ernő: Minket az ellenség dühös bosszúja juttatott ide.

2010.10.06. 10:15

A megemlékezés keretében ma este 19:00h-kor a Bazilikában Mozart: Requiem c. műve szólal meg, mindenkit szeretettel várunk! (ingyenes)

2010.10.06. 1:48

Október 6-án 13 órakor a Pöttyös téren - Tétényi Évával együtt - az aradi vértanúkra emlékezünk.

2009.10.12. 10:16

Bábel Balázs érsek emlékbeszéde Aradon

 



Elhangzott 2009. október 6-án az 1848/49-es magyar szabadságharc vértanú tábornokai kivégzésének évfordulója alkalmából tartott megemlékezésen Aradon.

Sokszor és sokféleképpen méltatták az elmúlt 160 év alatt az aradi vértanúkat. Mindent elmondtak arról, ami történt, szinte óráról órára rögzítették az eseményeket. A visszaemlékezések szemüvegén át kerültek be a nemzet panteonjába, és ami megtörténik még a szentek galériájában is, a sablonok által meg is merevednek.

A történelem akkor az élet tanítómestere, ha életre kelnek a hősök, a magunk szívében valóságban megismerjük őket, s így vonzanak bennünket példájukkal. Az emberek nem fehérek vagy feketék jellemükben, „hiszen hitünk szerint az egy Szűz Máriát kivéve mindenkinek van árnyéka, amit az emberi gyarlóság vet". Kellő önismeret és élettapasztalat után ez magától értetődő.

Szabad legyen személyessé tennem ezt a megemlékezést, hogyan élnek ők bennem. Neveltetésem okán korán megismertem őket, általános iskolás koromban fel tudtam sorolni nevüket. Csak közbevetőleg mondom, hogy kísérletet tettem mai felsőtagozatos általános iskolásokkal; egy sem tudta elsorolni nevüket. Az aradi vértanúk és 48-as hősök a hazaszeretet étoszává alakultak bennem.

Piarista diákként abban az iskolában tanultam, amelyben Klapka György is, Erdősi Imre atyának, a branyiszkói hősnek egykori szobája fölött hirdette az emléktábla a hazaszeretet szép példáját. Egri szeminarista koromban a mai Magyarországon egyedül eltemetett aradi hősnek, Lenkey Jánosnak a sírját látogathattam, és azt is tudtuk: Knézich Károly árváit Bartakovics egri érsek nevelte fel.

Pestre kerülve ugyancsak találkoztam a forradalom és szabadságharc szép emlékeivel az egykori növendékek, mint a legtöbb szemináriumból, beálltak a szabadságharc hadseregébe, és egy gyalogjárásnyira közel volt a Batthyány-örökmécses, ahová nemcsak október 6-án látogattam el. Egyik kápláni helyemen, Tápiószecsőn abban a szobában laktam, amelyben Damjanich János tábornok lakott a Tápió menti harcok idején.

De itt kezdődött a vihar a lelkemben, hiszen a Historia Domust olvasgatva rábukkantam arra, hogy a tápiószecsői és a kókai papot Damjanich János kivégeztette. Most már tudjuk, hogy egy nagy félreértés volt Damjanich részéről, illetve a falu ármánykodásából is került sor a kivégzésre. Ott még találkoztam egy hosszú életű asszonnyal, aki 100 év fölött volt már, akinek nagyapja ott volt a tápiószecsői pap - Dr. Mericzai János plébános - kivégzésén nagypénteken.

Valami olyasmit éltem át akkor, mint amikor gyermekkoromban megtudtam, hogy nem a Jézuska hozza a karácsonyfát. Ezt az élményemet az is kiegészítette, hogy a 130. évfordulóra jelent meg Katona Tamás szerkesztésében az aradi vértanúkról szóló dokumentumkötet, amit a legalaposabban áttanulmányoztam, s ami ismét csak arról adott tanúságot, hogy a XIX. század emberei nem Jókai Mór által ábrázolt személyek voltak, csak jók és csak rosszak, hanem emberek, akikben mind a két tulajdonság keveredett.

Csakhogy mindig azt kell néznünk, hogy egy ember miként fejezi be az életét. Így volt ez már az ősegyház idején is, amikor véleményt mondtak egy-egy Krisztus követőről. Azt írja a Zsidókhoz írt levél szerzője: „emlékezzetek meg elöljáróikról, akik az Isten szavát hirdették nektek. Gondoljatok életútjuk végére, és kövessétek őket a hitben".

A futónál is az a fontos, hogyan érkezik a célba. Most már, hogy abba a korba értem, amibe a legidősebb aradi vértanú, sőt el is hagytam azt, mindent megértek az emberről és a katonáról, s ebben az is segít, hogy életemből négy évet töltöttem laktanyában kettőt, mint közlegény, kettőt civilként, de főtisztek és tábornokok között. A katonai tetteik méltatását meghagyom a hadtörténészeknek.

Amit emberileg papként, érsekként nagynak látok az az, amit az őket halálba kísérő lelkészek is láttak Bardócz Sándor, Marchot Ede, Sujánszky Eusztách, Winkler Brúnó és a református Baló Béni, Szombati Balázs ortodox lelkész. Egy-egy mondat az utolsó napoknak a tettei, kívánságai, a kivégzés árnyékában tanúsított magatartásuk hasonlítanak ahhoz az eseményhez, amikor egy film utolsó kockáit látjuk, állóképpé válik és maradandóvá emlékezetünkben, ami fölött a hétköznapokban és a folyamatosságban elmennénk.

Aulich Lajos ezt mondta a halála előtt: „Szolgáltam, szolgáltam, mindig csak szolgáltam. És halálommal is szolgálni fogok. Forrón szeretett magyar népem és hazám, tudom megértik azt a szolgálatot."

Kiss Ernő a pápai Krisztus Rend lovagja kéri, hogy imádkozzanak lelkéért és ezt mondta: Istenem, az újkor ifjúsága egész ember lesz-e? Árpádok dicső szentjei virrasszatok a magyar ifjúság felett, hogy Krisztusé legyen a szívük és a hazáé az életük.

Poeltenberg Ernő megcsókolta bajtársait és az őt vigasztaló papot és úgy búcsúzott.

Leiningen-Westerburg Károly írta a legszívszorítóbb leveleket a siralomházból a feleségének a jobb világban és a viszontlátás reményében. És amikor könnyezni látta a vigasztalására kimenő Winkler Brunót, aki később maga is börtönbüntetést szenvedett, akkor ezt mondta: imádkozzunk tisztelendő urak, együtt, hisz mindannyian keresztények vagyunk, mivel hogy egy Atyának gyermekei vagyunk.

Dessewffy Arisztid: tegnap hősök kellettek, ma mártírok... így parancsolja ezt hazám szolgálata.

Láhner György így fejezte be: Krisztus keresztje és a bitófa oly rokon. És az isteni áldozat mellett oly törpe az én áldozatom.

Lázár Vilmos: „Ki tehet arról, hogy ilyen a magyar sorsa? Krisztus keresztje tövében érett apostollá az apostolok lelke és bitófák tövében kell forradalmárrá érni a magyar lelkeknek." Gondoskodott saját gyászmiséjéről is, a börtönéből írt levelében megjegyzi feleségének: „a papnak adtam egy aranyat misére. Isten veled!"

Nagy-Sándor József: sztoikus nyugalommal tűrte a halált, s ezt mondta a hóhérnak: Hodie mihi, cras tibi. De előtte még megállapította: „de rettenetes volna most az elmúlásra gondolni, ha semmit sem tettem volna az életemben. Alázatosan borulok Istenem elé, hogy hőssé, igaz emberré, jó katonává tett."

Schweidel József feszülettel kezében halt meg és ezt kérte Bardócz minorita atyától: „Kezeim között akarom tartani s vele meghalni, s ha már meghaltam, ne irtózzék kezeim közül kivenni s aztán majd fiamnak átadni".

Knézich Károly legkevesebbet szólt, mindvégig imádkozott.

Török Ignác: „nemsokára Isten legmagasabb ítélőszéke elé állok. Életem parányi súly csupán, de tudom, hogy mindig csak Õt szolgáltam."

Vécsey Károly, akit utolsónak akasztottak fel, a csatában sokszor személyes ellenségének tartott és már meghalt Damjanich János kezét megcsókolta mintegy bocsánatot kérve. A halála előtti órában ezt mondta: „Isten adta a szívet, lelket nekem, amely népem és hazám szolgálatáért lángolt."

Damjanich János mintha csak a két lelkész halálát is jóvá akarná tenni, börtönében katolikus hitre tért, megvallotta a katolikus hitet és meggyónt. Az aradi vértanúktól származó legszebb imádságot hagyta ránk, amit minden október 6-án rájuk emlékezve értük is imádkozunk, az imát így fejezi be: „Áldd meg Aradot! Áldd meg a szegény, szerencsétlenségbe süllyedt Magyarországot! Te ismered, ó, Uram, az én szívemet, és egyetlen lépésem sem ismeretlen előtted: azok szerint ítélj fölöttem kegyesen, s engedj a túlvilágon kegyes elfogadást találnom. Amen."

Az imádság ma is időszerű, mert Magyarország nagy szerencsétlenségbe süllyedt. Mindazokért, amiért a szabadságharc hősei küzdöttek még ma is küzdhetünk a nemzet szabadságáért, a nemzet sorsának jobbra fordulásáért. Ma is ki vagyunk szolgáltatva a nagyhatalmaknak, de még attól is rosszabbnak: a személytelen pénz uralmának. Nem hadsereget küldenek ránk, hanem a karvaly tőkét. Félő, hogy a nemzet is olyan sebet kapott, amiből csak hosszú idő múltán tud kigyógyulni. Az összetartozás szálait nem csak kívülről, hanem belülről is tépik. Tanúi vagyunk annak, hogy mint „oldott kéve széthull nemzetünk".

A hazaszeretet már csak a legjobbakban él, akik helyesen nem mások ellenében, hanem a népünk javáért élik meg azt. Ma az Európai Unióban sem könnyű Magyarország határain kívül magyarnak lenni, de mindazok, akik őrzik kultúrájukat, anyanyelvüket és a szülőföldjükön maradnak, a nemzet és hazaszeretet hősi fokát mutatják meg. Az ország határain belül lévőknek pedig mindent meg kell tenni azért, hogy elszakított nemzettársaik érezzék és kézzelfoghatóan is megtapasztalják a segítségnyújtást minden nehéz helyzetben.

A levert szabadságharc után azok az emberek, akik megmenekültek a haláltól, de sokszor börtönbüntetést szenvedtek, az Akadémia lapját, az Új Magyar Múzeumot ezzel a fejléccel indították: „Peragit tranquilla potestas / Quae violenta nequit" (Véghezviszi a csendes erő, amit nem tud az erőszak). Az 1848/49-es szabadságharc hőseinek a példája ma ezt üzeni nekünk, hogy jelen helyzetünkben ellenállva a globalizáció elnemzetietlenítő hatásának, így cselekedjünk nemzetünkért.
Az aradi vértanúk utolsó tettükkel azt bizonyították, hogy másokért éltek. Áll rájuk is Jézus szava: „senki sem szeret jobban, mint aki életét adja barátaiért" (Jn 15,13).

A szentmise után elmegyünk a kivégzés helyére. Kegyelettel, imádsággal és azért, hogy példájukból erőt merítsünk. Garai János sokat idézett verse jut eszünkbe a vesztőhelyen: „csak törpe nép felejthet ős nagyságot, / a lelkes visszajár ősei sírlakához, / gyújt régi fénynél új szövétneket."

Magyar Kurír

2009.10.12. 9:25

Az aradi vértanúkra emlékezik a magyarság, a jobb magyarok kicsit jobban. Bábel Balázs kalocsai érsek például Aradon mondott beszédet, a jobb amerikai magyarok, mint Lipták Béla, és a volt külügyminiszter, Jeszenszky Géza, köröztetik a szövegét, mint a véres kardot. Jeszenszky azt is hozzáfűzte, hogy „megrendülve" továbbítja. Mitől rendül meg Jeszenszky Géza? Például ettől: ma „ki vagyunk szolgáltatva a nagyhatalmaknak, de még attól is rosszabbnak, a személytelen pénz uralmának. Nem hadsereget küldenek ránk, hanem a karvaj tőkét." A náci hajlamú főpapoknak üzenjük, hogy a „karvaly" szó „ly"-nal írandó, Szálasi ezt még tudta. Hogy e mondat náci eredetű kijelentés, arról csak az nyit vitát, aki egy sort nem olvasott a témába vágó könyvtárnyi irodalomból.

Egy érsek megemlékezik

2009.10.06. 23:31

2009.10.06. 1:07

Idén sem kell változtatni semmit...aktuálisabb, mint valaha...

2008.10.05. 20:33

Változtatni nincs mit, most is ugyanolyan aktuális mint egy éve, amikor feltettem...

2007.10.06. 23:51

A történelem egy dicső mozzanatáról ragyogó összeállítást olvastam, igazán lelki tartalommal, köszönet érte. Az érintett HŐSÖK utolsó szavainak tartalma minden magyar imája kellene legyen! Sok év óta újra meghatnak ezen hősi gondolatok, mi az oka hogy mindig időszerűnek és példaértékünek érzem? Itt a hősök tisztelete okán nem keresek több összefüggést. Üdv!

2007.10.06. 23:31

Ehhez nem lehet mit tenni. Tisztelgés a Hősök előtt. Néha elgondolkozom: Nekik még voltak elveik. Mertek érzések alapján cselekedni - látszólag értelmetlenül, mégis értelmesen. Vajon kiállna-e a Nép az Eszméért, a Szabadságért? Hány Nemzetőrünk, Katonánk, Tábornokunk lenne ma...? Lenne kire emlékezni egyáltalán...?