Szánkózás Nyergesújfalun: az apa felpofozta a kislányára gumiabroncsot gurító 13 éves fiút

Az egyénen kívül a társadalom számára is kell, hogy üzenetet hordozzon egy büntetés.  Így aztán kérdésre kérdéssel tudok válaszolni. 

Szerinted milyen üzenete lenne a társadalom részére  annak , ha vélt vagy valós sérelem alapján , retorzió nélkül lehetne ütni-verni bárkit, de leginkább a gyengébbeket, a védekezésre képteleneket, a gyerekeket? 

Szerinted tud a bíróság (esetlegesen évek múlva, jogerősen) olyan büntetést adni ebben az ügyben ennek az embernek, aminek az lesz a végeredménye, hogy 

a) ha eddig úgy gondolta, hogy helyesen cselekedett, a büntetés után rájön, hogy nem cselekedett helyesen

b) ha már esetleg megbánta a pofont, most még a büntetés hatására bármilyen pozitív irányba elviszi a személyiségfejlődését?

Azért kérdem, mert ezek hiányában továbbra is tartom azt az álláspontomat, hogy ez az ügy nem büntetőjogi megoldást kívánna.

Háborús övezetben képzeld el, hogy sniper vagy, és azt látod, hogy két 13 éves gyerek egy katonai konvoj felé dob valamit, bármit. Oké, nem ugyanaz, mint ez a helyzet, de a hasonlóság megvan.

Annyiban feltétlenül megvan a hasonlóság, hogy mind  a két esetben két 13 éves gyerek szerepel.  Azt, hogy az a dobás szándékosan a konvoj felé  irányult vagy véletlenül repül valami a konvoj felé elég nagy pontossággal ki lehet szűrni , mintahogy az is valamennyire szűrhető, hogy mit dobnak és annak milyen eredménye lehetséges.  A katonák persze egy véletlen kődobálás esetén is leszállhatnak , felképelhetik a gyerekeket, csak nem árt számolni azzal, hogy a helyiek kapával, kaszával felszecskázzák az egész konvojt a falu másik végén. 

 ellenben a kialakult helyzetben mindenki az ösztöneinek megfelelően cselekedett.Ez viszont több százezer év evolúció eredményeként kódolt cselekvések egymásutániságában valósult meg. Nem véletlen, hogy egyesek éveket edzik magukat azért, hogy az ilyen helyzetekben el tudják kerülni a konfliktust - de mindezt beterelni a büntetőjogi eljárás keretei közé nagyon súlyos aránytévesztés 

Ebben akár igazad is lehetne. Jóindulattal talán  elnézhető lehetne, ha az apa az eset után, első ijedségében  ösztönösen reagálva elkapja a gyereket és feldúlt állapotba egy kicsit megrángatja. Nem mondom, hogy elfogadható, de némileg érthető lenne.  Viszont itt , a cikk alapján,  nagyvalószínűséggel nem ez történt.  

Két 13 éves fiú játékból LEgurított a HEGYTETŐről egy gumiabroncsot. Az gumi a kislány közelében gurul el. A 46 éves apa felháborodott, a fiúk után szaladt , a lassabban futót elkapta , majd JOBB KÉZZEL HÁROM alkalommal arcon ütötte.

Egy átlagos 46 éves férfi rövidtávon nagy valószínűséggel nem fog utolérni egy átlagos 13 éves fiút, különösen nem úgy, hogy a fiúnak távolsági és a terepviszonyoból fakadó előnye van.  ( kivéve, ha a fiatal rossz fizikai állapotban van vagy sérült...ekkor még elítélendőbb amit a fickó tett) Közép  vagy hosszútávon már valószínűleg utoléri , persze ehhez le kell küzdeni a fenti hátrányokat. Mire ezeket leküzdi és utoléri a srácot, az nem kevés idő, akkor már nem igazán lehet ösztönszerű cselekvésről beszélni . Ráadásul ha valaki ösztönösen üt akkor általában csépel, jobb bal jobb bal, ami jön, itt viszont egymás után háromszor a valószínűleg erősebb  jobb kéz súlytott le, ez is egyfajta átgondoltságot sugall.

Szóval  ösztönös reakció itt nem nagyon lehetett, lett volna idő bőven átgondolni mit kezdjen a srácokkal, ennek ellenére mégis erőszak lett a vége, így viszont bőven belefér a büntetőjog kereteibe. 

megtámadtak egy szánkózó családot.

A cikk szerint játékból legurítottak egy gumit a hegyoldalon, ami a kislány közelében gurult el. 

Egy szóval nem írtam, hogy szándékosan támadták meg, de tény, hogy felfoghatjuk ezt támadásnak. Háborús övezetben képzeld el, hogy sniper vagy, és azt látod, hogy két 13 éves gyerek egy katonai konvoj felé dob valamit, bármit. Oké, nem ugyanaz, mint ez a helyzet, de a hasonlóság megvan. Ezért mondom, mindent egybevéve abszolút érthető a gyermekét védő apuka reakciója. Ebben a helyzetben senki sem úgy reagált, ahogyan az mondjuk békeidőben a középosztálybéli civilizált emberektől elvárható lenne, ellenben a kialakult helyzetben mindenki az ösztöneinek megfelelően cselekedett. Ez viszont több százezer év evolúció eredményeként kódolt cselekvések egymásutániságában valósult meg. Nem véletlen, hogy egyesek éveket edzik magukat azért, hogy az ilyen helyzetekben el tudják kerülni a konfliktust - de mindezt beterelni a büntetőjogi eljárás keretei közé nagyon súlyos aránytévesztés és a fő baj, hogy nem old meg semmit, nem változtat semmin.

Nincs kedvem ilyen későn részlezesen bizonyítani, hogy miért ostobaság, amiket írsz. Csak annyi, hogy sajnálom a környezetedet.

Ha én lettem volna az az apa, amikor megfogom a gyereket és azt látom rajta hogy meg van ijedve, valószínűleg csak szóltam volna egy két szót, hogy ilyen őrültséget többet ne csináljon. 

A leghelyesebb amit tehetsz! Csak egyetérteni lehet vele. Talán annyival kiegészíteni, hogy a gyerek szüleit tájékoztatni az esetről. 

 De ha kajánul a képembe vigyorog, valszeg én is lekevertem volna neki egy két pofont. 

Ez már nagyon nem helyes. Ebben az esetben, ha én vagyok a gyerek apja, lehetséges, hogy utána én is lekeverek neked egy-két egyformát.  Legfőképp azért mert ne verd a gyerekemet, pláne ne vélt vagy valós sérelmeid alapján.  Gyere el, mond el, de ne verd. 

megtámadtak egy szánkózó családot.

A cikk szerint játékból legurítottak egy gumit a hegyoldalon, ami a kislány közelében gurult el. 

 Ilyenkor a helyes reakció nem a futás, hanem a meghunyászkodás, a bocsánatkérés, a hiba elismerése, a reparáció felajánlása.

Teljesen igazad van. Viszont a cikk szerint kronológiailag van egy kis bökkenő.  "A férfi felháborodott a gyerekek viselkedésén és a futva menekülő fiúk után szaladt"   Ez nem annak a szitunak tűnik, amikor bármelyik gyerek is  odaállna egy  nála nagyobb termetű, dühöngő felnőtt elé és elmondaná a Mea Culpát.  Bármelyik gyereknek inába szállna a bátorsága és mint a végeredmény mutatja nem alaptalanul. 

A futás a bűnelkövetés beismerése, és egyébként tudatalatti ingerként kiváltja a másik félből az üldözést és az agressziót, a vadászösztönt. Szerintem ha eleve nem futnak el, hanem odamennek és sajnálkoznak és elnézést kérnek, nincs konfliktusra ok.

Ez a futás, mint beismerés elég sarkos.  Nem olyan nehéz előállítani olyan helyzetet, amikor az emberek 90 százaléka iszkolna , ha bűnös, ha nem , ha maga az ártatlanság mintaképe, ha nem.  

Az meg, hogy a futás agressziót, vadászösztönt váltana ki ez is igaz, viszont  nem véletlenül másztunk le a fáról és váltunk emberré annak idején.  A XXI. században felnőtként illene uralkodni az ösztöneinken. Mintahogy  ösztönből és erőből nem tesszük magunkévá az utcán megtetsző nőket, úgy nem kalapáljuk el ösztönből a kölköket.  

A nézeteid rendkívül elavultak, hozzáteszem veszélyesek is. Önbíráskodásnak nincs helye. Gyermeket bántalmazni semmilyen körülmények között nem lehet. Saját gyereket sem, idegen gyereket sem.

Én pedig úgy gondolom hogy a te nézetedet a mai realitás már teljesen meghaladta, hamis és hazug. Sőt mi több, a társadalamat tekintve igen veszélyes, mert szétroncsolja azt. Lebont korlátokat ott, ahol szükség lenne rájuk  és korlátokat helyez oda ahová nem szabadna. A mai hivatalos szócső dogmáit ismételgeted teljesen figyelmen kívül hagyva a valóságot. Mégegyszer megkérdezem. Ha ezért a három pofonért azt az apát meghurcolják? mit gondolsz, mi fogja azt a gyereket aki ezt a hülyeséget megcsinálta, visszatartani attól, hogy legközelebb esetleg egy rosszabb dolgot ne tegyen meg? Én ezzel nem azt akarom bizonygatni, hogy egy  pofon mindég visszatartó erő,  de hogy ezért azt a szülőt ügyészség által meghurcolni, aki a gyerekét ért veszély miatt így reagált, az bődületes aránytalanság. Kimeríti a társadalom jog rendszer általi terrorizálását.

Én nem voltam ott, nemtudom pontosan hogy történt? Ha én lettem volna az az apa, amikor megfogom a gyereket és azt látom rajta hogy meg van ijedve, valószínűleg csak szóltam volna egy két szót, hogy ilyen őrültséget többet ne csináljon. De ha kajánul a képembe vigyorog, valszeg én is lekevertem volna neki egy két pofont. Tehát nem minden fekete és fehér, hagyni kell az embert néha egy kicsit "embernek" is lenni. Az ember nem egy gép.

Nem árt, ha szereted, sőt követed  a törvénytisztelő magatartást.

De ha tetszik morálisan is mélyen elítélendő egy gyerekverő felnőtt. 

Szeretem az indulatmentes, mindig nyugodt, higgadt fejjel gondolkodó szülőket, akik, bármilyen veszélyhelyzetebe kerülő gyermekük esetén is megtartják ezen jó tulajdonságaikat.

Valószinű még csúnyát sem mondanak soha, nem is képesek kiabálni.

Ez persze csak azért lehet, mert Ők jó gyerekek voltak, soha nem tettek csíntevést, és életükben soha nem kaptak egy pofont szüleiktől, vagy egy fülest senkitől!

Érzelem menetes világ!

A bántalmazatt gyermek apja teljesen jól tette, hogy feljelentette a pofozkodót. Az lett volna a helytelen, hogy ő maga akart volna elégtételt venni a férfin.

A nézeteid rendkívül elavultak, hozzáteszem veszélyesek is. Önbíráskodásnak nincs helye. Gyermeket bántalmazni semmilyen körülmények között nem lehet. Saját gyereket sem, idegen gyereket sem.

Persze, hogy az lett volna a helyesebb, hogy odamennek, és bocsánatot kérnek. De több oka lehet, hogy nem ezt tették. Akár az is, hogy első ijedtségükben szaladtak el.

A férfi tettére nincs mentség.

Abszolúte igazad van, de egy fontos körülményt én még látok a cikkben, amit nem veséztünk ki: a két 13 éves kamasz elfutott. Elkövettek valamit, megtámadtak egy szánkózó családot. Ilyenkor a helyes reakció nem a futás, hanem a meghunyászkodás, a bocsánatkérés, a hiba elismerése, a reparáció felajánlása. A futás a bűnelkövetés beismerése, és egyébként tudatalatti ingerként kiváltja a másik félből az üldözést és az agressziót, a vadászösztönt. Szerintem ha eleve nem futnak el, hanem odamennek és sajnálkoznak és elnézést kérnek, nincs konfliktusra ok.

Ebből a rövid cikkből nehéz ítéletet mondani. Minden esetre ha nem ököllel történt az arcon ütés, akkor teljesen helyén való. Talán egy pofon is elég lett volna, bár az apa szemszőgéből, ő mérhette fel legjobban az abroncs okozta veszély mértékét. Aztán azt sem lehet tudni, hogy a kölyök az első pofon után, talán még visszaszólt? Itt nem egy 5 éves gyrerkről van szó, hanem 13 évesről.

Hogyan került ez az ügy egyáltalán a bíróságra? A gyerek elpanyszolta az apjának? A hülye apja meg elment a bíróságra, ahelyett hogy azt mondta volna a fiának, megérdemelted. Hogyan csinálhattál ilyen hülyeséget? Örülj hogy nem történt komolyabb baj, remélem tanultál belőle. Ugyanis ha ebből az ügyből kifolyólag az apát meghurcolják, a gyerek azt az üzenetet fogja kapni, amit csinált az helyén való és a jövőben is bármit megtehet következmények nélkül. Az efajta jogrendszer roncsolja a társadalmat.

Ez nem önbíráskodás, hanem egy normális reakció. Legnagyobb probléma a liberális jogrendszerrel, az iszonyatos aránytalanság. 

Ez bizony önbíráskodás volt, amit büntetni kell. Súlyosbítja a helyzetet, hogy egy, a férfihez képest teljesen védtelen gyereket ütött meg. Erre nincs mentség. 

Az ilyen önkontroll nélküli ember veszélyesebb szerintem, mint a leguruló gumiabroncs. Az a gumiabroncs csak egyszer okozott veszélyt.

Szép sztori. Sajnos már  az alapfelütés hibás. A kutyanevelés már rég túlhaladott ezeken a módszereken. Ráadásul a gyerekek hülyeségét nem kellene azért kriminalizálni,  ha még is , akkor itt egy cikk a büntetési módszerek hatékonyságáról : "az egyik legeredményesebb börtön a világon. Míg az innen kikerülőknek csak 18 százaléka lesz visszaeső, addig ez a szám máshol 70 százalék fölött van.  "  

Az, hogy a gyerekeket nevelni kell, nem kérdéses, de ezt azért nem úgy kellene, hogy egy vadidegen  vélt vagy valós sérelem alapján agyba-főbe verje az utcán, a játszótéren.  Ha gondja van a gyerekemmel jöjjön el, keressen meg, tájékoztasson esetről, mondja el a búját. Én majd redezem az a dolgot a gyerekkel. Ha bűncselekmény gyanúját véli , akkor tegye meg a jogi lépéseket. DE ne kezdje verni a gyerekemet, mert ha ezt teszi, akkor lehet, hogy én is így akarok elégtételt venni a nevelőszándékú idegenen és az valószínűleg kibillenti a komfortzónájából. Ez viszont sehova nem vezet. Az ilyen módszereken már talán túlhaladtunk. Persze van ahol még nem, ilyenkor szót szó követ, elégtételt vesz mindenki mindenkitől és ezt követően olvashatóak az olyan cikkek, hogy : " két család összeszólalkozott,  népes rokonsággal kiegészülve kapákkal, vasvillákkal, karókkal kívánták rendezni a nézeteltéréseket. " 

Van  ismerősöm , akit a fenti módszereknek tökéletesen megfelelően neveltek. Nem tudom, hogy most épp szabadlábon van vagy épp ül valahol.  

Az idézett szöveg logikája alapján az a gyerek, aki igazából nem csinál semmit , ül otthon , csendes,  nyomogatja a számítógépet az eszményi gyermek, vele gond nem lehet. Ennek ellenére a sorozatgyilkosok , az ámokfutók, a kegyetlenkedők , az Iszlám Állam terroristáinak jelentős része az ilyen háttérrel érkezők közül kerül ki.  Lehet, hogy ezeket a csendes otthonücsörgő  srácokat is sorra kellene járni bizottságilag és alaposan eltángálni, mert ki tudja mi lesz belőlük, ha felnőnek. :) 

Hadd idézzek. Heinlein-t, a Starship Troopersből.

Az, hogy „fiatalkorú bűnöző", egy olyan ellentmondásos kife­jezés, amelyik segít nekünk megérteni, hogy milyen gondok­kal küszködtek a huszadik században, és miért bizonyultak képtelennek a gondok megoldására. Volt már kutyád?

-Igen, uram.

-Szobatisztává nevelted?

-Igen uram. Végül az lett.

Éppen az e téren való lassúságom miatt ragaszkodott anyám ahhoz, hogy a kutyák a házon kívül maradjanak.

-Értem: Amikor a kutyád bepisilt, mérges voltál rá?

-Hogyhogy? Hiszen nem tudhatta, hová kell csinálni, mi­vel csak kiskutya volt.

-Mit csináltál olyankor?

-Hát, megszidtam, belenyomtam az orrát, és elvertem.

-De hát nem érthette, mit mondasz!

-Nem, de arra rájött, hogy mérges vagyok.

-De hiszen éppen az előbb mondtad, hogy nem voltál mérges.

Mr. Dubois-nak megvolt az az idegesítő képessége, hogy jól összezavarja az embert.

-Nem is, de el kellett hitetnem vele, hogy az vagyok. Csak így tanulta meg a leckét.

-Való igaz. De miután kifejezted a nemtetszésedet, hogy lehettél olyan kegyetlen, hogy még el is verted? Hiszen magad mondtad, hogy a szerencsétlen állat nem tudta, hogy rosszat tesz. Mégis fájdalmat okoztál neki! Magyarázd meg! Vagy talán szadista vagy?

Akkor nem tudtam, mit jelent a szadista, de a kiskutyákat ismertem.

-Mr. Dubois, hiszen meg kellett tennem! Meg kell szidni, hogy tudja rosszat csinált, bele kell nyomni az orrát, hogy tudja, mi volt az a rossz, és el kell verni, hogy többé ne meré­szeljen ilyet csinálni. Mégpedig mindezt azonnal meg kell tenni! Semmi értelme, ha később büntetjük meg; azzal csak összezavarnánk. Még így sem fog egyetlen leckéből tanulni, ezért figyelni kell, el kell kapni legközelebb is, és még jobban meg kell verni. így nagyon hamar megtanulja. De ha csak megszidjuk, az merő időpocsékolás.

Gondolom, még sosem nevelt kutyát - tettem hozzá.

-De igen, mégpedig többet is. Most például tacskóm van, és a te módszereid alapján nevelem. Térjünk vissza azokhoz a fiatalkorú bűnözőkhöz! Közülük a legkeményeb­bek valamivel fiatalabbak voltak nálatok, és bűnöző pályafu­tásukat gyakran még fiatalabb korban kezdték. Emlékezzünk csak a kiskutyára! Ezeket a gyerekeket gyakran elkapták; a rendőrség minden nap letartóztatott egy csomót közülük.Megszidták őket? Igen, legtöbbször nagyon keményen. Bele­dörgölték az orrukat? Ritkán. A hírszervezetek és a hivatalok általában titokban tartották a nevüket - a tizennyolc éven aluliak esetében a törvény sok helyen így követelte. Elverték őket? Hát persze, hogy nem! Legtöbbjüket sohasem verték el, még kisgyerekkorukban sem; az volt a széles körben el­terjedt nézet, hogy a verés, vagy bármely büntetés, amely fájdalommal jár, maradandó lelki károsodást okozhat a gyerekben.

(Eszembe jutott, hogy apám valószínűleg sosem hallhatott erről az elméletről.)

-Az iskolákban törvény tiltotta a testi fenyítést - folytatta. - A korbácsolást mint törvényes büntetést, egyedül egy kis tartományban, Delaware-ban ismerték, és csak nagyon ritkán, csupán egy pár bűnöző esetében alkalmazták. Úgy tekintettek rá, mint „kegyetlen és nem szokványos" büntetésre. Nem ér­tem, mi kifogás lehet a „kegyetlen és nem szokványos" bünte­tésekkel szemben - töprengett Dubois hangosan. - A bírói szándéknak jóindulatúnak kell lennie, ám az ítélet szenve­dést kell, hogy okozzon a bűnözőnek, máskülönben nem lenne büntetés - a fájdalom pedig egy, az evolúció által év­ milliók során belénk ültetett alapvető mechanizmus, amely a figyelmeztetésével megóv bennünket, amikor valami a túlélé­sünket fenyegeti. Miért utasítaná el a társadalom ezt a töké­letes túlélési mechanizmust? Mindazonáltal az a korszak tele volt tudománytalan, álpszichológiai képtelenségekkel.

-Ami a „nem szokványost" illeti, a büntetésnek nem is szabad szokványosnak lennie, másképpen nincs értelme. Ekkor kézcsonkjával egy másik fiúra mutatott -Mi lenne, ha a kiskutyát óránként elvernéd?

-Hát... valószínűleg megőrjíteném.

-Valószínű. Mindenesetre nem tanulna belőle semmit. Mi­kor történt utoljára, hogy ennek az iskolának az igazgatója meg kellett, hogy vesszőztessen egy tanulót?

-Hát... nem is tudom. Ugy két éve. Azt a gyereket, amelyik megütötte a...

-Nem érdekes. Szóval, meglehetősen régen. Ez azt je­lenti, az efféle büntetés elég szokatlan ahhoz, hogy jelentő­ségteljes legyen, hogy elrettentsen és tanítson. Visszatérve azokra a fiatal bűnözőkre: őket biztosan nem fenekelték el, amikor kisgyerekek voltak, biztosan nem vesszőzték meg a bűneikért. A szokványos ügymenet a következő volt: az első vétségért - figyelmeztetés - általában feddés, bírói eljárás nélkül. Több bűnelkövetés után elzárásos büntetés követ­kezett, de csak felfüggesztett, és a fiatal próbaidős lett. Egy fiút számos alkalommal letartóztathattak és vádolhattak, mielőtt tényleges büntetést kapott - ami akkor is csupán el­zárás volt, és ezt a magához hasonlók között töltötte le, akiktől még több bűnöző hajlam ragadt rá. Ha az elzárás ideje alatt nem keveredett nagyobb disznóságba, akkor rendszerint még azt az enyhe büntetést is elengedték, és próbaidőt adtak neki - „feltételesen". Ez volt rá a szakkife­jezés abban az időben.

Ez az elképesztő ügymenet éveken keresztül tarthatott, miközben a bűnei gyakorisága és kegyetlensége növekedett, anélkül, hogy az ostoba, de kényelmes elzárások büntetést je­lentettek volna. Azután hirtelen, a törvény szerint általában a tizennyolcadik születésnapján, ez az úgynevezett „fiatalkorú bűnöző" felnőtt bűnözővé vált - néha pedig csak hetekbe vagy hónapokba tellett, hogy az illető gyilkosságért a siralom­házban várja a kivégzését. Te...

Megint rám mutatott.

-Tegyük fel, hogy csak megszidod a kiskutyádat, de soha­ sem bünteted meg, hagyod, hogy összepiszkítsa a házat... néha pedig bezárod egy melléképületbe, de hamarosan visszaengeded a házba, miközben figyelmezteted, hogy ne tegye újra. Egy nap aztán észreveszed, hogy már felnőtt ku­tya, és még mindig nem szobatiszta - ezért előhúzol egy pisztolyt és agyonlövöd. Hogyan kommentálnád ezt?

-Hát... ez a legőrültebb módja a kutyanevelésnek, amit csak hallottam.

-Egyetértek. Ez érvényes a gyereknevelésre is. Kinek a hi­bája lenne mindez?

-Hmm... feltételezem, hogy az enyém.

-Megint csak egyetértek. És nem csak feltételezem.

Mr. Dubois - kottyantott közbe egy lány -, de hát mi­ért? Miért nem fenekelték el a kisgyerekeket, amikor kellett, és miért nem szíjjalták el jól azokat az idősebb valakiket, akik kiérdemelték - úgy, hogy sose felejtsék el a leckét? Mármint azokat, akik tényleg rosszat csináltak. Miért nem?

-Nem tudom, -válaszolta zordan -, eltekintve attól, hogy a társadalmi erénynek és a törvénytiszteletnek az ifjakba való belesulykolása nem volt vonzó a tudománytalan ál-értelmisé­giek számára, akik magukat „szociális munkásoknak", vagy időnként „gyermekpszichológusoknak" nevezték. Szemmel láthatóan - miután ezt mindenki megteheti - túl egyszerű­nek tűnt a számukra, hogy a türelem és következetesség módszerét alkalmazzák, amellyel a kiskutyát is okítani szok­tuk. Néha eltöprengek azon, vajon nem állt-e érdekükben a rend hiánya - de ez valószínűtlen; a felnőttek majdnem min­dig tudatos, „felsőbb indítékok" alapján cselekednek, függet­lenül a viselkedésüktől.

-De az istenért! - fakadt ki a lány. - Én sem szerettem jobban a többi gyereknél, ha elvernek, de amikor szüksé­gem volt rá, megkaptam a mamától. Az egyetlen alkalom­mal, amikor az iskolában megvesszőztek, a mamától is megkaptam a magamét, miután hazaértem - ez pedig sok­sok évvel ezelőtt volt. Nem hiszem, hogy egyszer bíróság elé citálnak, és korbácsolásra ítélnek; az ember normáli­san viselkedik, és akkor ilyesmi nem történhet. Nem látok semmi rosszat a rendszerünkben; sokkal jobb, mintha még az utcára is lehetetlen lenne kimenni, anélkül, hogy az embernek az életéért kelljen rettegnie. Az lenne aztán a borzalmas!

-Egyetértek. Ifjú hölgy, óriási különbség volt aközött, amit ezek a derék emberek tettek, és aközött, amit cseleke­deteik közben gondoltak. E kornak nem volt az erkölcsről tudományos elmélete. Volt ugyan az erkölcsről egy elméle­tük, és megpróbáltak eszerint élni (nem kellene kigúnyol­nom az indítékaikat), ám az elméletük hibásnak bizonyult - egyik fele zavaros álmodozás, a másik fele racionalizált sarlatanizmus. Minél komolyabbak voltak, annál tévesebb irányba indultak el. Például úgy gondolták, hogy az ember rendelkezik erkölcsi ösztönnel.

-De uram? Én azt hittem... de hiszen rendelkezik is! Én
legalábbis igen!

-Nem, kedvesem, te körültekintő képzéssel kiművelt tudatossággal rendelkezel. Az embernek nincs erkölcsi ösztöne. Nem születik erkölcsi érzékkel. Sem te, sem én nem születtünk úgy - és a kiskutyának sincs ilyen tulaj­donsága. Az erkölcsi érzéket úgy szerezzük, a tapasztalat és az ész kemény munkája révén. Azok a szerencsétlen fi­atalkorú bűnözők is erkölcsi érzék nélkül születtek, akár­csak te, vagy én, de nekik nem volt lehetőségük arra, hogy megszerezzék, és a tapasztalataik ezt nem tették lehetővé. Mi is az „erkölcsi érzék"? A kifinomult túlélési ösztön. A túlélési ösztön maga az emberi természet, és a személyisé­günk minden árnyalata ebből következik. Bármi, ami el­lentétbe kerül az életbenmaradási ösztönnel, előbb-utóbb megsemmisíti az egyént, és ezért nem mutatkozik meg a következő nemzedékekben. Ezt az igazságot matematika­ilag is bizonyítani lehet, minden téren igazolható, ez az egyetlen örök kényszerítő erő, amely minden tettünket irányítja.

A túlélési ösztönt azonban finomabb és komplexebb indí­tékokká lehet fejleszteni - folytatta -, mint ami az egyén vak és brutális késztetése az életbenmaradásra. Ifjú hölgyem, amit ön „erkölcsi ösztönnek" nevezett, az valójában a szülei által önbe ültetett igazság, hogy a túlélés kényszerítő ereje másra is vonatkozhat, nem csak a saját, személyes túlélé­sünkre. Például a családunk túlélésére. A gyerekeinkre, ha vannak. A nemzetünkre, ha elég magasztosak vagyunk. És így tovább. Egy tudományosan igazolható erkölcsi elmélet­nek az egyéni túlélési ösztönben kell gyökereznie, és sehol másutt! Helyesen kell leírnia a túlélés hierarchiáját, észre kell vennie minden szinten az indítékokat, és meg kell olda­nia minden konfliktust.

Mi már rendelkezünk ilyen elmélettel; bármilyen szintű, bármely erkölcsi problémát képesek vagyunk megoldani. Ön­érdek, családszeretet, a haza iránti kötelesség, az emberi faj iránti felelősség - még a nem emberi lényekkel való kapcso­lat egzakt etikáját is kifejlesztjük. Ám minden erkölcsi problé­mát szemléltetni lehet egy pontatlan idézettel: „Az ember nem szeret jobban, mint a kölykeiért elpusztuló anyamacska." Ha megértjük a macskát, és azt, ahogyan az megoldotta a problémát, akkor képesek vagyunk az önvizsgálatra, és meg­tudjuk, hogy az erkölcsi létra milyen fokára tudunk feljutni.

Azok a fiatalkorú bűnözők nagyon alacsony szinten álltak. Születésükkor csupán a túlélési ösztön dolgozott bennük, és az erkölcsi érzéknek mindössze egy olyan fokára jutottak el, amely a legszűkebb csoporthoz, egy utcai bandához való bi­zonytalan lojalitásban merült ki. Jóakaróik persze megpróbál­tak „a jobbik énjükre apellálni", „megragadni őket", „szikrára lobbantani a morális érzéküket". Hiába! Hiszen nem volt ne­kik „jobb természetük"; a tapasztalataik azt tanították nekik, hogy amit csinálnak, az a túlélés módja. A kiskutya nem kap­ta meg a verését, így azután az, amit örömmel és sikeresen tett meg, számára „erkölcsös" volt.

Minden erkölcsiség alapja a kötelesség, ez ugyanúgy vo­natkozik a csoportra, mint az egyén önérdekére. Azokat a gyerekeket senki sem tanította kötelességre, úgy, hogy az szá­mukra érthető legyen - vagyis a verés segítségével. Ezzel szemben a társadalom, amelyben éltek, szüntelenül a „joga­ikról" beszélt.

A végeredmény természetesen előre megjósolható volt, hiszen egy emberi lénynek nincsenek semmiféle természettől adott jogai!

Mr. Dubois szünetet tartott. Várta, hogy valaki bekapja a csalit.

-Uram! Akkor mi a helyzet a joggal az élethez, a szabadsághoz és a boldogságra való törekvéshez?

-Hát persze, azok az „elidegeníthetetlen jogok"! Valaki minden évben idézi ez a nagyvonalú kitalációt. Élet? Miféle „joga" van az élethez annak az embernek, aki éppen a Csen­des-óceánban fuldoklik? Az óceán nem hallja meg a kiáltását. Miféle „joga" van az élethez annak az embernek, akinek a gye­rekei megmentéséért cserében meg kell halnia? Ha úgy dönt, hogy inkább a saját bőrét menti, akkor helyesen cselekszik? Ez lenne a „jog"? Ami a szabadságot illeti, azok a hősök, akik aláírták ama nagy dokumentumot, arra kötelezték magukat, hogy életükkel is megváltsák a szabadságot. A szabadság so­hasem elidegeníthetetlen; a hazafiaknak időről időre a vérük­kel kell megváltani, másképpen mindig eltűnik. Valamennyi, valaha is idézett, úgynevezett „természetes emberi jog" közül a szabadság az, amely valószínűleg a legkevésbé olcsó, és so­hasem ingyenes.

A harmadik „jog", „a boldogságra való törekvés"? Ez ter­mészetesen elidegeníthetetlen, de nem jog; egyszerűen csak egy univerzális feltétel, amelyet sem a zsarnokok nem tudnak elvenni, sem a hazafiak visszaállítani. Vessenek sötétzárkába, égessenek el egy oszlophoz kötve, koronázzanak a királyok királyává, addig törekedhetek boldogságra, amíg csak az agyam él - de sem istenek, vagy szentek, sem bölcsek, vagy kifinomult drogok nem biztosíthatják, hogy el is érem azt.

Ekkor Mr. Dubois hozzám fordult.

-Említettem neked, hogy a „fiatalkorú bűnöző" egy ellent­mondásos kifejezés. A tettes az olyan személy, hogy „nem tud­ta teljesíteni a kötelességét". De a kötelességtudat egy felnőtt erénye - valójában a fiatalkorú akkor, és csak akkor válik fel­nőtté, amikor birtokába jut a kötelességtudatnak, és Ponto­sabbnak tartja azt a veleszületett önérdeknél. Sosem léteztek, hiszen nem lehettek „fiatalkorú bűnözők". Mindegyikükre jutott ugyanis egy vagy több felnőtt tettestárs - olyan idősebb kort megért emberek, akik vagy nem voltak tudatában köte­lességeiknek, vagy tisztában voltak ugyan vele, de nem telje­sítették azokat.

És ez volt az a gyenge pont, amely lerombolta ezt az, egyébként csodálatra méltó, kultúrát. A fiatalkorú zsiványok, akik az utcákat uralták, csupán egy nagyobb betegség tünetei voltak; az állampolgárok (mindenki annak számított), glorifi-kálták a „jogokról" szóló mitológiát... és közben szem elől tévesztették a kötelességeiket. Egyetlen társadalom sem ma­radhat fenn, amely így épül fel.

 gondatlanságból elkövetett emberölés kísérletét követte el nekem kb. arányosnak tűnik.

Nyilván nehezen lenne bizonyítható, hogy az elkövetés eszköze, az összes körülmény figyelembe vételével, alkalmas lett volna az élet kioltására, illetve a  maga az egész ügy nehezen volna bizonyítható. 

Hasonló helyzetben lehet, hogy nem bírnám magam ennyire visszafogni.

Itt azért érdemes volna lefékezni egy polgári szóra.  Ne már, hogy tizenegy,-két,-három,-négy éves, hülyeséget csinált gyerekeket verjünk agyba-főbe. Az, hogy a gyerekek hülyeséget, veszélyes dolgot csináltak nem kérdéses, de ennek nem az a megoldása, hogy elverjük őket , mint a lovat. Többek közt azért sem, mert  verekedni nem túl menő, általában az égvilágon nem old meg semmit és ráadásul leég a pofánkról a bőr, hogy ilyen takonypócokkal emberkedünk. 

Tételezzük fel,hogy van egy fiam. Megtörténik vele ez az eset.  A másik apuka alaposan el is veri. Természetesen én szeretném ezzel az Erős Jánossal megbeszélni az ügy részleteit. A fenti logika alapján akkor az teljesen normális lenne, hogy a lányos apuka a megbeszélést követően a hátából kiálló kezekkel és a füleit  a nyakában medalionként viselve térne haza szerető családjához. ( Persze mégegyszer mondom ez csak feltételezés) Ilyenkor én már büntethető lennék  vagy hol szabnánk határt az erőszakos megoldásoknak? Mennyiben lenne ez más, mint hogy ő nem bírta magát visszafogni? 

A könnyű testi sértés nem magánvádas? Meg egyébként három pofon, miután a gyerek kb.  gondatlanságból elkövetett emberölés kísérletét követte el nekem kb. arányosnak tűnik. Hasonló helyzetben lehet, hogy nem bírnám magam ennyire visszafogni.

Ha az ügyész vádat emel, akkor komoly!