Szétmorzsolt álmok: Esztergomiak a Don-kanyar poklában

Szétmorzsolt álmok: Esztergomiak a Don-kanyar poklában

2016. 01. 12. 13:20

Az első világháborúhoz hasonlóan a katonáknak rövid hadjáratot ígértek („minden katona szeptemberben haza fog jönni”). A határidőket viszont megint nem sikerült tartani. A m. kir. 22. gyalogezred kötelékében esztergomi katonák is részt vettek a Don-kanyarnál vívott harcokban.

Magyar katonák a keleti fronton 1942-ben (Fortepan 42572 / id. Konok Tamás)

 

73 esztendővel ezelőtt, 1943. január 12-én kezdődött a magyar királyi 2. honvéd hadsereg súlyos veszteségekkel járó visszavonulása a Don-kanyartól. Az 1942. évi nyári offenzíva és az 1943-as doni katasztrófa során a 2. hadsereg személyi vesztesége hozzávetőlegesen 50 hősi halott, 50 ezer sebesült és 26 ezer hadifogoly volt. Anyagi vesztesége közel 70%-os volt, nehézfegyverzetének 100%-át elveszítette.

A második világháború során nagy számban harcoltak esztergomiak a komáromi m. kir. 22. gyalogezred kötelékében. Az ezred III. zászlóalja rövid ideig Esztergom-Táborban is állomásozott, ahonnan később Lévára került. 1942-ben a 2. magyar hadsereg frontra küldésekor nagyrészt ide vonultak be az esztergomiak. Következő írásunkban ennek az ezrednek az 1942-43. évi oroszországi harcait tekintjük át a frontra szállítástól a doni katasztrófa végéig tartó időszakban. Az első világháborúhoz hasonlóan az emberek akkor is egy gyors hadjáratban reménykedtek. Kísértetiesen hasonlítanak Vilmos császár sokat idézett mondására Kállay Miklós miniszterelnök szavai, aki 1942 nyarán kecskeméti búcsúztató beszédében azt ígérte, hogy „minden katona szeptemberben haza fog jönni.”[1]

 

A m. kir. 22. gyalogezred felállítása és rövid története 1942-ig

A m. kir. 22. gyalogezred a 2. vegyesdandár határőrezredéből, illetve annak 2/I-III. határőr osztályából alakult meg a Felvidék visszacsatolását követően. A törzs, az ezredközvetlenek, és az I-II. zászlóaljak Komáromba kerültek, a III. zászlóalj pedig előbb Esztergom-Táborba, majd Lévára települt. Az ezred szervezetileg a székesfehérvári II. hadtest 6. önálló gyalogdandárjának alárendeltségébe tartozott.

1940 őszén a m. kir. 22. gyalogezred is részt vett az erdélyi bevonulásban. Miután az alakulat visszatért Komáromba, november 24-én avatták fel az ezred új zászlaját, melyet Komárom város közönsége ajándékozott háziezredének. A zászlóanyai tisztre Alapy Gáspárnét, a polgármester feleségét kérték fel. Az ünnepségen többek között részt vett Schweitzer István altábornagy, a II. hadtest parancsnoka és dr. Haász István tábori püspök is.[2]

1941 nyarától a magyar haderő a Gyorshadtesttel vett részt a keleti front hadműveleteiben. 1941 novemberétől a Gyorshadtest kivonásáért cserébe öt gyalogdandárt küldött a magyar hadvezetés a megszállt ukrán területekre. Ezeknek a feladata főleg a szállítási útvonalak, vasutak stb. biztosítása, illetve katonai közigazgatási feladatok ellátása volt. Ennek ellenére a német parancsnokságok többnyire partizánerők ellen alkalmazta a megszálló magyar csapatokat.

A Keleti Megszálló Csoport 105. gyalogdandárjának (1942. február 17-étől könnyű hadosztály) 46. gyalogezredébe tartozott Tabay József alezredes parancsnoksága alatt az 52/II. zászlóalj, amelyet a 22. gyalogezred állított fel. Az 52/4. századot a 22/I. zászlóalj, az 52/5. századot a 22/II. zászlóalj, az 52/6. századot a 22/III. zászlóalj, az 52/II. géppuskás századot pedig mindhárom zászlóalj közösen állította ki.[3]

1941. augusztus 1-jén vitéz nemes Haynal Alajos ezredest nevezték ki ezredparancsnoknak.[4]

 

Vitéz nemes Haynal Alajos ezredes (Kajon Árpád engedélyével)

 

A 2. magyar hadsereg a Don-kanyarnál

1942-re bebizonyosodott a Barbarossa-hadművelet kudarca és a német csapatok jelentős veszteségeket szenvedtek a keleti fronton. Hitler egyre határozottabban kezdte követelni a szövetséges államok haderejének igénybevételét is a hadműveletekben. 1942. január 6-9. között előbb Ribbentrop német külügyminiszter, majd január 20-22. között Keitel vezértábornagy, a Wehrmacht főparancsnokságának főnöke tárgyalt Budapesten a magyar vezetőkkel a magyar hadsereg részvételét illetően. Végül január 22-én a német és a magyar fél kilenc gyalogdandár, egy páncélosdandár és egy repülőkötelék frontra küldésében állapodtak meg. A kivonuló csapatokat a 2. hadsereg-parancsnokságnak rendelték alá.

A tárgyalások során azonban nem tisztáztak olyan fontos katonai kérdéseket, mint például a hadsereg várható alkalmazási módja, illetve annak területi és időbeli határai.[5]

A keleti hadszíntérre kiküldendő hadsereg szervezése már 1942 februárjában megkezdődött. A hadsereg mozgósítása során a hadvezetést az a cél vezényelte, hogy a mozgosítandó emberállomány egyenlő mértékben terhelje le az ország területét, és lehetőleg minél kisebb mértékben érintse a honvédség szempontjából legértékesebb, legjobban kiképzett korosztályokat. Ezzel szemben a fegyverzet szempontjából igyekeztek a lehető legjobban felszerelni a kibonuló alakulatokat.

A 2. hadsereg mozgósítása 1942. február 24-től kezdődött. A csapatok kiképzésére és összeszoktatására hat hetet szántak. A mozgósításkor a m. kir. honvédség az ún. „ikreződéssel” állította fel hadiállományát. Ez azt jelentette, hogy a gyalogezredekből az ezredparancsnokhelyettes vezetésével kivált a tényleges állomány egy része és az addig rejtetten tárolt felszereléssel megalakította az ún. ikerezred keretét. 1938 után az ikerezred mindig 30-cal magasabb hadrendi számot viselt, mint az anyaezred. (Jelen esetben a 22. gyalogezred ikeralakulata az 52. gyalogezred lett.)

Kivonulásakor a m. kir. 22. gyalogezredet az 52/III., a 22/II. és 22/III. zászlóaljak, az ezredközvetlen alakulatok és a csapatvonat alkotta. Egy-egy zászlóalj személyi állományába 30 tiszt és 964 főnyi legénység tartozott.

 

A m. kir. 22. gyalogezred tevékenysége a keleti fronton 1942-43-ban

A 6. könnyű hadosztály részeit 1942. április 16-ától kezdték kiszállítani a frontra a Komárom – Érsekújvár – Galánta – Trencsén – Zsolna – Jablonkai hágó – Katowice – Kielce – Radom – Deblin – Luków – Breszt – Minszk – Szmolenszk – Gomel – Brjanszk – Orel útvonalon. A 6. könnyű hadosztályt Csernyigov – Nyezsin – Konotop térségében rakodták ki, ahol a német 580. Korück[6] alárendeltségébe lépett. A német parancsnokság mindvégig irreális követeléseket támasztott a hadosztállyal szemben. A magyar seregtest feladata a Brjanszk-Lgov vasútvonal biztosítása volt, másrészt május végéig fel kellett számolnia a Nerussza folyótól délre felbukkanó partizánerőket.[7] A hadosztályt május 13-31. között Szeregyina Buda, Jampol és Csinelj térségében vetették be.

Az 52/III. zászlóalj bevagonírozása április 20-án kezdődött meg, majd április 24-én indult el Léváról. A zászlóalj május 2-án rakodott ki Lgow II-n, ezt követően pedig partizánok ellen vetették be. Május 13-án az 52/III. zászlóalj Galashinót falut támadta.

Az esztergomi Füvessi József tartalékos zászlós, az 52/III. zászlóalj 8. század aknavetőszakaszának parancsnoka így írt erről emlékirataiban:

 

„A falu szélmalom lapátja forgott. Ez volt a partizánok távírója, telefonja. Így értesítették a közelben lévő partizán csoportot, vagy a falu népét a veszélyről. Bal oldalon a 7. század támadt Mecsekfalvy főhadnagy, középen Hermándy százados[8] a 8. századdal, jobbról Répássy főhadnagy a 9. századdal. Eleinte gyakorlat hiányában lassan haladt előre a támadásunk, később még lassabban annyira, hogy a falu előtt kb. 200 m-re a támadásunk elakadt. Igen erős géppuska és aknavető tüzet kaptunk, aminek következtében a 7. század visszavonult. Délután 4 óra körül parancsra a teljes zászlóalj visszavonult. Itt győződtem meg arról, hogy milyen kiváló fegyver az aknavető! Területtűzzel lőttük a falut, igen jó eredménnyel. A tüzérségi célzott tüzet egészítettük ki. Visszavonuláskor Vilmos Misi szakasza sajnos elhagyta a vetőket lőszerrel együtt. A másnapi újabb támadáskor találtuk meg. Veszteségünk: 2 halott, 8 sebesült.”[9]

 

Május 18-ára a 6. könnyű hadosztály befejezte a Nerussza folyó déli oldalának „megtisztítását”. Ezt követően a magyar seregtest a német csapatokkal és a lokoti milíciával együttműködve elkezdte szűkíteni a Szujenka – Jampol – Iwotka patak és a Gyeszna folyó által határolt bekerítési gyűrűt a partizáncsoport körül. A magyar egységek parancsot kaptak a bekerítésen belül lévő lakott helységek elpusztítására. Reviczky Imre alezredest, az 52/III. zászlóalj parancsnokát le is váltották, mivel nem volt hajlandó részt venni a falvak elpusztításában és az ártatlan civil lakosok lemészárlásában.[10]

A partizáncsoportok elleni bevetést követően a 6. könnyű hadosztály június 14-15. folyamán érkezett ki a Kurszk előtti arcvonalra, itt a német VII. hadtest alárendeltségébe lépett.[11]

 

Felégetett falu a 2. hadsereg hátsó területén (Fortepan 74245 / Nagypál Géza)

 

Operation Blau

Június 28-án indult meg az „Operation Blau” hadművelet a német Dél Hadseregcsoport sávjában. A 6. könnyű hadosztálynak Sztarij Oszkol irányába kellett támadnia. A 22. gyalogezred azt a feladatot kapta, hogy június 27-én éjjel számolja fel az ellenséges műszaki zárakat, majd hajnali 2 óra 15 perckor kezdje meg támadását a német rohamtüzérosztály és a német zuhanóbombázók támogatásával. Feladatuk Berdjanka környékének és a Korovonkától északkeletre lévő magaslat elfoglalása volt. A 22. gyalogezredtől jobbra az 52. gyalogezred támadott, súllyal az 52/III. zászlóalj sávjában. A zászlóaljat ezért német utászszakaszokkal, lángszórós századdal, árkászszázaddal, aknavető- és páncéltörő szakasszal erősítették meg. A 22. árkászszázadnak 4 átjárót kellett nyitnia a szovjet műszaki zárakon az 52/III. zászlóalj előtt.

A támadás 30 perces pergőtűzzel kezdődött. Ezt követően megjelentek a német zuhanóbombázók, akik tévedésből az 52/III. zászlóalj előtt utat nyitó 22. árkászszázadot is megszórták.

 

„Sajnos komoly veszteséget okoztak az árkászszázadnak – mely a gyalogság előtt támadta az orosz bunkerokat –, akiknek nem volt sárga jelzés a ruháján, ugyanakkor a gyalogos támadók hátán viszont volt, ezért a gépek az árkászokat ellenségnek vélték és dobták rájuk bombáikat. Így hősi halált halt Szenes László ht. hadnagy és 10 katonája.”[12] – emlékezett vissza Füvessi József. Somogyi János naplójába az alábbiakat jegyezte fel: „…de a 22-es árkászokat elintézték alaposan. A dolog úgy kezdődött, hogy a 22-es árkászok a stuka bombázása után törjenek be az orosz állásokba. A stukák meg is kezdték a bombázást, de nem bírták befejezni, mert a bomba kevés volt. Erre az árkászok azt hitték, hogy már meg lehet kezdeni a támadást, mert a stukák elmentek, ami úgy is volt, de sajnos nem végleg, csak újabb bombáért, de ezt nem tudták az árkászok. Ők megkezdték a támadást. Az első állásban már nem volt orosz. Így mentek a második állást bevenni, ami sikerült is nekik. Már verték az oroszt a harmadik állásból, mikor megjöttek újból a stukák, ami elintézte a saját csapatát.”[13]

 

Fél négy körül a támadó magyar csapatok elérték az ellenség főellenállási vonalát. A támadás első napján a 22. gyalogezred elfoglalta Nyikolszkojét, de a Tyim folyón már nem tudott átkelni, mivel az egyetlen hidat a német csapatok vették igénybe.

Június 29-én a 22. gyalogezrednek időközben a déli órákban sikerült átkelnie a Tyim folyón és elérte Korovenkát.[14] Az 52/III. zászlóalj Ovejanovo felé nyomult előre.

A magyar csapatok súlyos harcokat vívtak Tyim városáért, amelyet végül a szovjet csapatok július 2-ára virradóan feladtak.[15] Ezt követően az esztergomi születésű vitéz Hermándy-Berencz György százados az 52/8. századdal és az 52/III. zászlóalj többi részével benyomult Tyimbe, s kitűzték a magyar zászlót a templom tornyára. A 6. könnyű hadosztály részei Jasztrebovkáig jutottak előre.

Július 3-án vitéz Haynal Alajos ezredest, a 22. gyalogezred parancsnokát – többek között Tyim városának elfoglalásáért – a Német Vaskereszt II. osztályával tüntették ki soron kívül, melyet július 6-án tűztek fel az ezredes mellére.

 

„Délután Haynal Alajos ezredparancsnok az ezred tisztjei és hadapródok előtt a domb tetején állva a német vaskereszt kitüntetést – amely a zubbonya gomblyukában volt – ujjaival mozgatva öndicsérő beszámolót tartott, kiemelve, »ő a Tyim-i oroszlán«, aki elfoglalta a várost. (Igaz, hogy Hermándy százados foglalta el, no de sebaj. Vannak még maguk által kikiáltott hősök.) Beszédében kiemelte, hogy a hivatásos tisztek kiválóan megállták helyüket, viszont a tartalékos tisztek és hadapródok nem voltak a helyzet magaslatán, nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket, azaz nem váltak be.

A 22/III. zászlóalj parancsnoka, Pápay László alezredes beszédében megvédte a tartalékosokat, sőt tények felsorolásával rámutatott a hivatásosok hiányosságaira. Befejezésül felhívta az ezredparancsnokság figyelmét a gyatra felszereltségünkre, és zárszava így szólt: »Ezredes úr! Finggal nem lehet tojást festeni!« (Le is váltották! Állítólag gyomorpanaszai miatt).”[16]

 

Magyar fedezékek Tyim közelében (Fortepan 19000 / Erky-Nagy Tibor)

 

Július 6-ától a 6. könnyű hadosztály ismét a magyar III. hadtest alárendeltségébe került.[17] Ezt követően a hadosztálynak fel kellett zárkóznia a Don folyóhoz, amelyhez 115 km-es utat kellett megtennie gyalogszerrel.

Július 9-10-én a 22. gyalogezred megérkezett a Don folyóhoz. Somogyi János ezt írta naplójába: „[Július 9.]

A Dont elértük, de a muszkától egy erős tüzet kaptunk és így kénytelenek voltunk visszavonulni egy hajmeresztő úton, hogy éjszakánk tartós legyen. Július 10. Az éjszaka egy kicsit zajos volt, de mi már megszoktuk a ratákat és így nem zavart bennünket. A fehérvári géppuskás század vereséget szenvedett. Amint a Don folyóhoz értünk, az orosz tüzérség elkezdett veretni minket, amire lett nagy riadalom, mert az ezreddel nem volt összeköttetés és sem rádiós nem volt velünk, így kénytelenek voltunk három kilométerre visszavonulni egy erdőben, ahol ott is maradtunk éjjelre.”[18]

Tóth István hadapród őrmester, az 52. aknavető század 1. szakaszának parancsnoka:

„Július 9. Oszkino. Innen már csak egy ugrás Wiss-Borschkevo, ahol végre elértük a Dont. Innenső parton krétahegy, a túlpart lapos…”[19] Füvessi József így emlékezik: „Don folyó, július 9-10.: Megérkeztünk. Észak-Arhangelszkoje falunál álltunk meg. Úgy hírlik, nem megyünk tovább. A folyónak elég nagy az ártere. Előre mentünk néhányan század- és szakaszparancsnokok, hogy megismerjük a terepet. Amint a folyópart közelében elterülő Pasenkovo házai között bóklásztunk, a túloldalról figyelmeztettek minket rövid géppuskasorozattal: Ácsi! Ne tovább! És mi szót fogadtunk, visszavonultunk. Ez a falu lesz a körzetünk. Tőlünk jobbra, a krétadombon Sztorozsevoje város helyezkedik el. Bal oldali körzethatár: Jablocsnoje”[20]

 

Magyar aknavető és kezelőszemélyzete a fronton (Fortepan 74244 / Nagypál Géza)

 

Hídfőcsaták a Don mentén (1942. július 10. – szeptember 16.)

 A III. hadtest feladata az urivi Don-kanyar megtisztítása volt. Június 31-én a 7. könnyű hadosztály a VI. kerékpáros zászlóaljjal és a 22/II. zászlóaljjal indított támadást. Sikereket csak a 22/II. zászlóalj ért el, de súlyos veszteségek árán (13 tiszt és 186 fő legénység).[21]

Augusztus 6-án megindult a szovjet ellentámadás. A 22/II. zászlóaljat Sztorozsevojénál vetették be. Másnap a 46/I. zászlóaljat is a 7. könnyű hadosztálynak rendelték alá, és bekapcsolódott a Sztorozsevojénál folyó elhárító harcokba. A kétnapos harcok során a 22/II. zászlóalj mint önálló alakulat gyakorlatilag megszűnt létezni, s ezt követően tartalékba került.[22]

Még július 9-én a 22. gyalogezred jobbszárnyának déli irányú védelmére egy puskás századot küldtek ki Kemenes Antal hadnagy parancsnoksága alatt, amely arccal Sztorozsevoje felé és 90 fokban a Donra beásta magát. A reggeli órákban Sztorozsevoje felől egy orosz járőr beleütközött az állásba, amely során heves tűzharc alakult ki a két fél között.

A harcokra így emlékezett vissza Erdős Lajos:

 

„Tűzharc keletkezett, a mi géppuskánk elakadt s a magát megadó gp.kezelő agyonlövése után az orosz járőr visszavonult. A puskások a helyükön maradtak a támadás alatt, de a pc.törő ágyúval Tarczy László karp.őrm.-el  és emberei visszaszaladtak a retesz mögött kb. 30 méterre lévő pk.-i bunkerig. Kvassai László zls.pk. rúgásokkal mozdította csak Tarczyt és kényszerítette vissza a pc. törő rajt vissza az állásba.”[23] Ezt követően kapta Erdős Lajos a parancsot, hogy 8 aknavetőjével erősítse meg a a vonalat. Egyéb tüzérségi támogatás ezen a szakaszon azonban nem állt rendelkezésükre: „Július 10-én a reggeli órákban Lévai tü.hdgy. a neki kicserélésre a németektől adott 4 belga 5-és felesekkel támogatta az ellenünk való támadást [sic!]. De csak egy lövést tudott leadni velük, és bedöglöttek. Így Lévai tü.hdgy. azonnal visszavitte a 4 belga löveget a 120 km-re lévő Stari-Oszkolba és kicserélte őket az ő magyar 5 és feleseire. Kb. 3 hét múlva ért vissza, de akkor is igen jól jött, mert ezalatt az idő alatt semmiféle tüzérségi támogatást nem kaptunk a mögöttünk lévő tüzérségünktől!”[24]

 

A sorozatosan megújuló szovjet támadás augusztus 6-ára erősödött meg annyira, hogy Sztorozsevojétól északnyugatra, a 184.6 magassági pont előtt egy 2 kilométer széles reteszállást alakítottak ki, hogy megakadályozzák az ellenség további előretörését. A reteszállás birtoklása a 6. könnyű hadosztály védelme szempontjából döntő fontosságú volt. A reteszállás védelmét Salkaházy István főhadnagy, a 22/III. zászlóalj géppuskás századának parancsnoka szervezte meg.[25] A megerősített század augusztus 7. és 18. között a Sztorozsevojénál áttört szovjetek 22 támadását verte vissza, ezért Salkaházy főhadnagynak a Magyar Érdemrend Tisztikeresztje hadiszalagon a kardokkal kitüntetést adományozták.

 

„Ezekben az elhárító harcokban a 22/III. zászlóalj géppuskás-százada Salkaházi István főhadnagy (az esztergomi Schalkház család tagja) vezetésével kiválóan állta a ruszkik megújuló támadását. Ezekben a harcokban kiváló teljesítményt nyújtott Csepiga Pál és Pőcz Laci (esztergomi)[26] géppuskásszakasza. Négy vetővel – Vilmos Misié is – meg a zsákmányolt 120 mm-es orosz vetővel sok támadót fektettünk le végleges »végleges«-re. Több napon át tartó – augusztus 18-ig – ellentámadásunk és a reteszállás megállította az oldalirányú orosz előnyomulást. Sajnos sok volt a sebesültünk és a halottunk.” – írta Füvessi József.[27] Tóth István hadapród őrmester pedig az alábbiakat jegyezte fel: „Augusztus 6. Csütörtök. Az oroszok a harcelőőrseinket támadták. Feltelefonáltak, hogy zárótüzet kérnek. Két csövem is be volt lőve eléjük, gyorstüzet kértem a szakasztól. Adták is, de mivel felettem repültek, rémülten vettem észre, hogy rövidek. Gyorsan letelefonáltam a harcelőőrsnek, hogy fedezékbe, mert rájuk megy az akna. Be is húzódtak. Az oroszok már vágták a drótakadályt, mikor rájuk hullott 24 gránát. Mikor a mieink kijöttek a bunkerból, már csak halottakat láttak. Szereztek vagy 20 géppisztolyt meg egyebeket. Én meg legénységi bronzot kaptam, mert lőttem a saját csapatomat…”[28]

 

A reteszállásnál lezajlott harcok tanulságait utólag így fogalmazta meg Erdős Lajos:

 

„Utólag pedig már véglegesen tapasztaltuk, hogy az orosz a sok és erős géppuskatüzünkre sohasem feküdt le, és hogy a géppuskatüzünk egyedül az orosz támadásokat ellenünk egyáltalán nem állítja meg, hanem jönnek egyenesen belénk. Megállapította Salkházy István fhgy. reteszparancsnok maga, hogy egyedül és kizárólag az aknavetőink tüze tudja csak az ellenünk jövő orosz támadásokat megállítani és összetörni, megsemmisíteni.”[29]

 

Helyzet a 2. magyar hadsereg arcvonalán 1943. január 11-én este (Magyarország hadtörténete II. köt. Főszerk: Liptai Ervin. Budapest, 1984. 353. o.)

 

A hadműveleti szünet (1942. szeptember 16. – 1943. január 12.)

A III. hadtest arcvonalán augusztus második felében nagyobb méretű harccselekmény már nem történt. Augusztus 24-én vitéz Hermándy-Berencz György százados vette át az 52/III. zászlóalj parancsnokságát. Szeptember 18-án a 22. gyalogezred élén is változás történt: Haynal Alajos ezredes helyét Farkas Zoltán ezredes vette át.[30]

Novemberben érkezett ki a hadműveleti területre a 22/I. zászlóalj, amely az 52/III. zászlóaljat váltotta fel.

A hadműveleti szünetet a csapatok a védelmi vonalaiknak tökéletesítésére használták fel. Ezekről így számolt be Farkas Zoltán ezredes, a 22. gyalogezred parancsnoka:

 

„Az ezred csak két zászlóaljból állott, a harmadik zászlóalj hadosztálytartalék volt állandóan. De ennek a zászlóaljnak sem volt pihenése, mert reteszállás-építést, fakitermelést, óvóhelyek építését végezték szakadatlan. A védőállás nagy kiterjedése mellett az ezredparancsnok tartalék képzésére nem is gondolhatott, mert 10 km kiterjedésű védőállásra összesen 6 puskásszázad jutott. Ebből 2 század látta el a harcelőőrs-szolgálatot, 2 század mint felváltott harcelőőrs pihent, 2 század az árokszolgálatot látta el.”[31]

 

Az 1943. januári hadműveletekig a 6. könnyű hadosztálynál 13 tábori, illetve különleges munkaszázad végzett erődítési munkálatokat. A III. közérdekű munkaszolgálatos zászlóaljat (Márkus László továbbszolgáló százados) a 22. gyalogezrednek rendelték alá.

A zászlóaljparancsnok az alábbiakat jelentette embereiről:

 

„A zsidó kisegítő munkaszolgálatosok erőállapota egyenesen siralmas volt. Az utóbbi időben már alig akadt egy-két munkaképes egyén. A halálozás napirenden volt, úgy hogy körülbelül 200 fő halálozott el testi leromlás (végelgyengülés) következtében.”[32]

 

Utánpótlás szállítása a keleti fronton (Fortepan 11817 / Gárdos Lajos)

 

A szovjet offenzíva 1943 januárjában

1943. január 11-én és 12-én éjszaka a 22/I. zászlóalj leváltotta az állásokban lévő 52/III. zászlóaljat. Az első leváltott csoport Téglás Imre zászlós vezetésével Szinyije-Lipjagiba indult, ahol be kellett várnia a második csoportot. A felváltáskor az 52/III. zászlóalj átadta nehézfegyverzetét és téli felszerelésieket az újonnan érkezetteknek.

Január 12-én megindult a szovjet áttörés a 7. könnyű hadosztály sávjában. A szovjet csapatok fokozatosan elvágták a III. hadtestet a magyar csapatoktól. Az Oszkino és Arhangelszkoje közötti reteszállást a 22/I., 22/III. és az 52/III. zászlóaljak és a 6/II. tüzérosztály tartották.[33]

Január 14-én a harcok már a III. hadtest területét is elérték. A körülményeket így jegyezte fel a hadtest parancsoka:

 

„Az oroszok elfoglalták Plotavát és Sztorozsevojét, körülzárták a 6. hadosztály sávjába eső Arhangelszkojét és Oszkinót. A hadosztály teljes arcvonalváltoztatásra kényszerült, ehhez azonban nem volt elég ereje. A hőmérő 37-38 fokot mutatott fagypont alatt.”[34]

 

Lipták Aurél százados így emlékezett vissza az elmúlt két nap eseményeire:

 

„Mi, 22-esek Uriwtól északra 10-14 km-re voltunk, tehát a szovjet pergőtüzet jól hallottuk és tudomásul vettük, hogy bekövetkezett a nagy küzdelem. Január 13-án este a 22/III. zlj. vállalkozást hajtott végre a Don-kanyar oldalára. A vállalkozás célja egy nagy elg. bunker kiemelése és fogoly szerzés. Igen komoly harc alakult ki. Az elg. ellentámadását elhárították és betörtek annak állásaiba. A mínusz 40 fokos hidegben kiválóan oldották meg feladatukat, a fogolyszerzés mellett fegyvert, lőszert szereztek. Január 14-én a kitűnő helytállás után megkezdődött a hallatlan túlerővel szemben állásaink kiürítése és Észak felé kijelölt védőállásba való vonulása. Délben az orosz támad, de azt visszaverik. Több orosz megadja magát. Délután a 22/III. zlj. védőkörletén elg. aknavető tűz feküdt, elg. csoportok törtek előre, azonban az állásokból kapott tűz megállásra kényszeríttette őket. Az elg. a „G” állást is több ízben támadta, háromszor csak közelharc árán sikerült visszaverni a támadókat.”[35]

 

Január 15-én reggel a német B Hadseregcsoport parancsnoksága a német 2. hadsereg alá rendelte a magyar III. hadtestet.[36]

Időközben január 17-én a 6. könnyű hadosztály maradékai már nem tudtak ellenállni a szovjet nyomásnak, ezért visszavonultak. A 22. gyalogezred 700 fős csoportja előbb Parnicsnijban, majd Ivanovkán foglalt el védőállást.[37]

Január 18-án Szinyije-Lipjagi körvédelmi parancsnoki tisztét vitéz Hermándy-Berencz György százados, a felváltásra került 52/III. zászlóalj parancsnoka látta el. A fegyverekkel rendelkezőkből 2 gyalog- és 2. tüzérszázadot szervezett. Másnap az alakulatot leváltották és a III. hadtestparancsnokság törzsszállására rendelték.[38]

 

„Szinyije Lipjagiba megérkeztem, jelentkeztem a körvédelem parancsnokánál. Nagy örömömre a körvédelem parancsnoka vitéz Hermándy-Berencz György százados volt, aki az orosz offenzíva hírére szabadságát megszakítva jött ki a frontra. Ő is örömmel fogadott és rám bízta az egységek felállításával járó teendők egy részét. Az itt összegyűltekből négy századot sikerült – nehézfegyverek nélkül – szedett-vedett fegyverekkel felszerelve összeállítani. Ezt az egységet és parancsnokát, Hermándy századost Szemigyeszjátszkojéba vezényelték a III. hadtestparancsnokság védelmének erősítésére. Úgy tájékoztattak, hogy Kocsatovkán és Szemigyeszjátszkojéban igen erős körvédelem van. Én maradtam azzal a paranccsal, hogy továbbra is a beérkező csoportokat szervezzem szakaszokká és irányítsam Kocsatovkára. Január 18-án az összeállt egységekkel útnak indultunk, mert híre jött, hogy ezredünk megmaradt része a közelben van, így Prokudinszki irányába meneteltünk. Közben elirányítottak Ivanovkára, ahol találkoztunk ezredünkkel. Végre itt megpihenhettünk.

Legelső feladatként a körvédelmet szerveztük meg, mindenkit bevonva a védelembe. Este 20 óra körül támadásba lendült kb. egy ezred nagyságú orosz erő. Két óra múlva ellentámadást indítottunk az ellenség oldalába. Támadásunk igen eredményes volt, mivel nemcsak a támadást vertük vissza, hanem súlyos személyi és anyagi veszteséget okoztunk nekik. Tőlünk itt tűnt el Toldi Miklós zászlós. A mi veszteségünk kb. 12 fő.” – emlékezett vissza Füvessi József tartalékos zászlós.[39] Hermándy-Berencz György százados részére Don menti haditetteiért a Magyar Érdemrend lovagkeresztje, hadiszalagon kardokkal kitüntetést adományozták.

Január 28. és 30. között Kádár József ezredes parancsnoksága alatt az 52. és 22. ezredbeli fegyvertelen csoportoknak sikerült kijutnia a szovjet gyűrűből. Január 29-én az Olimba beérkező csapatok felett Farkas Zoltán ezredes, a 22. gyalogezred parancsnoka vette át a parancsnokságot.[40] A német csapatok bajtársiatlan viselkedésével kapcsolatban Farkas ezredes az alábbiakat jelentette:

 

„Krasznoje Olim községben egy német vezérkari őrnagy egy parancsot olvasott fel a németeknek, amelyben elrendelik, hogy a magyar csapatokat hadifogolyként kell kezelni... Magyar részről a fegyveres ellenállásnak a legtöbb esetben nem volt értelme, mert a németek túlerőben voltak, és legénységünk zömének sajnos nem is volt fegyvere. A szövetséges német haderő fent vázolt magatartása a hosszú visszavonulás alatt a magyar katonákban a német faj iránt oly fokú gyűlöletet váltott ki, amellyel a jövőben számolni kell, és amely kétségkívül igen károsan fogja éreztetni hatását a magyar-német együttműködés terén.”[41]

 

A településen kialakult állapotokról így emlékezett meg Deák Gyula, a losonci m. kir. 23. gyalogezred hadnagya:

 

„Olimban honvédeink szánalmas képet festettek, függetlenül attól, hogy rendezett egységben, vagy magányosan szállingózva érkeztek. Kis részüknek sikerült a faluban szállást szerezni, a többiek, melegedési lehetőség hiányában, kénytelenek voltak az utcán, a házak között ténferegni, idejüket valahogy eltölteni szüntelen, megállás nélküli mozgással. Az örökös jövés-menéssel a szó szoros értelmében harcoltak az életükért, a fagyhalál elkerüléséért. […] A hőmérő higanyszála állandóan -30 fok körüli értéket mutatott!”[42]

 

A m. kir. 22. gyalogezred ekkor kb. 550 puskával, 8 golyószóróval, 6 géppuskával, 4 páncéltörő ágyúval és 2 aknavetővel rendelkezett.[43]

Ekkorra a szovjet csapatok az Olim patak völgyében teljesen körülzárták a 6. könnyű hadosztályt. Mivel Stomm Marcell vezérőrnagy,[44] a III. magyar hadtest parancsnoka Siebert német tábornoktól olyan parancsot kapott, amelyet megítélése szerint már nem lehetett végrehajtani, a magyar hadtörténelemben eddig példa nélküli döntésre szánta el magát, és február 1-jén drámai hangvételű parancsban feloszlatta hadtestét:

„...kénytelen vagyok mindenkinek saját belátására bízni jövendőjét, mivel élelmet, lőszert és végrehajtó feladatot adni nem tudok.

A magyar haza mindenkor hálás szeretettel fog visszaemlékezni hősi fiaira, akikhez hasonló sors csak keveseket ért a magyar nemzetben, Isten veletek magyar honvédek!

Gróf Stomm vezérőrnagy, hadtestparancsnok.”[45]

 

Magyar katonasírok Alekszejevkában (Fortepan 43154/ id. Konok Tamás)

 

Ezt követően a gyűrűből kitörő németeket követve, Sztarij Oszkol irányába indultak el a magyar harccsoportok. Itt ki kell emelnünk Farkas Zoltán ezredest, és segédtisztjét, Lipták Aurél századost, akik nagy szerepet játszottak abban, hogy a III. hadtest részei sikeresen visszavonulhattak. Lipták századost idézzük:

 

„A tim-i útra szökellésekkel tudtunk átvergődni és tovább menni. Innen kezdve már a németek… foglalták le a házakat, repülőik éjjelente ellátták őket élelemmel, kötszerrel lőszerrel, de nekünk semmi! Ezért javasoltam Farkas ezredes úrnak, hogy február 4-ről 5-re hagyjuk el a németeket, és a timi útról letérve dél-nyugat felé a dombos vidéken folytassuk utunkat Marino felé, mert ha nem így teszünk, akkor a németek minket előre nem engedve az orosz tankoknak tesznek ki.”[46]

Farkas Zoltán ezredes ezért a tettéért a Magyar Érdemrend Középkeresztje hadiszalagon a kardokkal kitüntetésben részesült.

 

A 22. gyalogezred megmaradt részeit május elején kezdték el bevagonírozni. A komáromi gyalogezred 1943. május 22-én érkezett vissza helyőrségébe, ahol Alapy Gáspár polgármester és Tenke Lajos ezredes, a helyőrség parancsnoka fogadta őket. Füvessi Józsefet idézzük:

 

„Május eleje: Végre elhangzott a szívünknek-lelkünknek oly csodás örömet adó parancs: Vagonírozás! Megyünk haza!

Sepetovka – Zsitomír – Tarnopol – Sztrij – Lavoncsne – Vereczkei-hágó – Győr, illetve győrszabadhelyi »Frigyes« tüzérlaktanya. Itt egy hónapos karanténban (megfigyelésben) voltunk, mintegy 200-250-es, flekktífusz vagy egyéb fertőző betegség kiszűrése érdekében.

Egy hónap elteltével Lévára vittek 1943. június 7-én, ünnepélyes fogadtatás a 22/III. és az 52/III. zászlóalj megmaradt 58 fő részére. Másnap leszereltem, mint tartalékos zászlós.”[47]

 

A második világháborút követően a magyar 2. hadsereg háborús szereplését csak az osztályharcos szemlélet alapján lehetett vizsgálni. Az áttörést ebből a szempontból Nemeskürthy István 1972-ben megjelent „Requiem egy hadseregért” című kötete jelentette, amely minden pontatlansága ellenére mégiscsak ráirányította a figyelmet a magyar 2. hadsereg kibeszéletlen tragédiájára. Hasonló mérföldkő volt Sára Sándor „Krónika” című dokumentumfilm-sorozata. Ennek során a rendező 120 egykori szemtanút szólaltatott meg. Az interjúgyűjteményt nyomtatott formában „Pergőtűz” címmel adták ki 1983-ban, azonban néhány héttel a megjelenést követően a cenzúra bezúzatta annak példányait. A kötet végül csak 1988-ban jelenhetett meg a politikai enyhülés következtében. Már a rendszerváltás után jelent meg Szabó Péter „Don-kanyar. A magyar királyi 2. honvéd hadsereg története (1942-1943)” című könyve, amely mind a mai napig a legfontosabb feldolgozása a témának.

Azóta a 2. magyar hadsereg történetével szinte könyvtárnyi irodalom foglalkozik, és ma már lehetőség van arra, hogy objektíven ítélhetjük meg a magyar katonák részvételét a keleti front harcaiban. Ez alapján elmondhatjuk, hogy az elterjedt tévhitekkel ellentétben nem pusztulni küldték a frontra a 2. magyar hadsereget, hanem – mint ahogyan Babucs Zoltán hadtörténész is fogalmaz – abból a megfontolásból, hogy az 1938-1941 közötti országgyarapítások során kapott német közreműködést valamennyire kompenzálják. „S bár a vesztes oldalon álltunk, de nagyapáink becsülettel, hősies módon megállták a helyüket!”[48]

 

Miklós Tamás

 

Cikksorozatunk az Esztergomi Önkormányzat támogatásával valósul meg.


[1] Ungváry Krisztián: A magyar honvédség a második világháborúban. Osiris, 2005. 163. o.

[2] Szénássy Zoltán: Komáromi m. kir. 22. gyalogezred. KT Kiadó, 2007. 31-32. o.

[3] Szénássy i. m. 45. o.

[4] Haynal Alajos, vitéz nemes (Újpest, 1890. január 28. – Buenos Aires [Argentína], 1963. október 21.) ezredes, 1944. július 1-jétől vezérőrnagy. 1941. augusztus 1. és 1942. november 15. között a m. kir. 22. gyalogezred parancsnoka. 1942. december 18-tól 1943. január 12-ig a 20. könnyű hadosztály parancsnoka. 1945. február 3-án a budapesti Néptörvényszék, távollétében kötél általi halálra ítélte.

[5] Szabó Péter: Don-kanyar. A magyar királyi 2. honvéd hadsereg története (1942-1943). Zrínyi Kiadó, Budapest, 1994. 15. o.

[6] Kommandantur rückwärtiges Armeegebiet; azaz Hadsereg hátsó területi parancsnokság

[7] Szabó i. m. 63-64. o.

[8] Hermándy-Berencz György, vitéz (Esztergom, 1913. február 24. – Strans, 1945. február 11.) hivatásos százados. 1942. augusztus 24-től az 52/III. zászlóalj parancsnoka. Az 1943. januári visszavonulás során Szinyije Lipjagi település körvédelmét irányította.

[9] Füvessi József: …ahogy én éltem meg a Don-kanyari pokoljárást. Emlékirat 1942. április 24. és 1943. június 07. között Don-kanyarban töltött „katonai edzőtáborozásomról” napló feljegyzéseim és emlékezetem alapján. Esztergom, 2003. (Kézirat, másolat a szerző birtokában) 7-8. o.

[10] Ungváry Krisztián: A magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban, 1941-1944. Esemény – Elbeszélés – Utóélet. Osiris Kiadó, 2015. 315. o.

[11] Szabó i. m. 76. o.

[12] Füvessi kézirat 12. o.

[13] Somogyi János honvéd naplója. 1942. június 21. – 1942. szeptember 9. Bevezetővel és utószóval ellátta: Ravasz Éva. In: Tatabánya a II. világháborúban. Szerk.: Ravasz Éva. Tatabányai Levéltári Füzetek 9. Tatabánya, 2006. 50. o.

[14] Szabó i. m. 86. o.

[15] Szabó i. m. 90. o.

[16] Füvessi kézirat 14-15. o.

[17] Szabó i. m. 92. o.

[18] Somogyi János honvéd naplója 53. o.

[19] Szénássy i. m. 76. o.

[20] Füvessi kézirat 48. o.

[21] Szabó i. m.  108. o.

[22] Szabó i. m.  113. o.

[23] Hadtörténelmi Levéltár (Budapest) Tanulmánygyűjtemény 3381: Erdős Lajos: Harcok az urivi hídfőben fekvő un. „retesz” állásban 1942.07.09. – 1942.08.10.

[24] Hadtörténelmi Levéltár (Budapest) Tanulmánygyűjtemény 3381: Erdős Lajos: Harcok az urivi hídfőben fekvő un. „retesz” állásban 1942.07.09. – 1942.08.10.

[25] Szabó i. m.  112. o. Füvessi kézirat 18. o.

[26] Peötz László hadapród őrmester 1942. augusztus 9-én Archangelskojénél megsebesült (haslövés), majd másnap Jablocsnojéban belehalt sebesülésébe. Ugyanitt temették el augusztus 11-én.

[27] Füvessi kézirat 18. o.

[28] Szénássy i. m. 77. o.

[29] Hadtörténelmi Levéltár (Budapest) Tanulmánygyűjtemény 3381: Erdős Lajos: Harcok az urivi hídfőben fekvő un. „retesz” állásban 1942.07.09. – 1942.08.10.

[30] Farkas Zoltán, vitéz (Budapest, 1894. január 5. – Szovjetunió, 1951. június 12.) ezredes. 1942. szeptember 18. és 1943. április 30. között a m. kir. 22. gyalogezred parancsnoka

[31] Idézi: Szabó i. m. 159. o.

[32] Idézi: Szabó i. m. 159-160. o.

[33] Szabó i. m. 189. o.

[34] Stomm Marcell: Emlékiratok. Sajtó alá rendezte: Gallyas Ferenc. Magyar Hírlap Könyvek, 1990. 117. o.

[35] Bélay Iván az uriwi áttörésről. In: Esztergom és Vidéke. Új sorozat XIX. évf. 3. sz. (2004. január 22.) 4. o.

[36] Szabó i. m. 195. o.

[37] Szabó i. m. 217. o.

[38] Szabó i. m. 215. o.

[39] Füvessi kézirat 26. o.

[40] Szabó i. m. 235-236. o.

[41] Nemeskürthy István: Requiem egy hadseregért. Ötödik, bővített kiadás. Megvatő Kiadó, Budapest. 226. o.

[42] Deák Gyula: Ahogyan én láttam. Visszaemlékezés a doni harcokra. Nagy Iván Könyvek 14. Balassagyarmat, 2004. 112. o.

[43] Szabó i. m. 236. o.

[44] Stomm Marcell, gróf (Vác, 1890. december 24. – Budapest, 1968. április 25.) vezérőrnagy, 1943. február 1-jétől altábornagy. 1942. december 5-től látta el a III. hadtest parancsnoki teendőit. 1943. február 3-án szovjet hadifogságba esett, ahonnan 1951. május 16-án tért vissza. Hazatérte után koholt vádak alapján előbb halálra, majd életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélték. 1956. augusztus 6-án szabadult.

[45] Stomm i. m. 134. o.

[46] Szénássy i. m. 103. o.

[47] Füvessi kézirat 30. o.

[48] Babucs Zoltán: Ami a Donnál maradt: nagyapáink becsülete.

http://www.felvidek.ma/felvidek/multidezo/43556-ami-a-donnal-maradt-nagyapaink-becsulete (Utolsó lekérés: 2016. január 10.)

Még nincsenek kommentek :(