Itt még a budapesti is csak vidékinek számít

Szociológus szállt partra Esztergomban, hogy feltérképezze a hely szellemét, a város társadalmát, annak beidegződéseit, félelmeit és a helyi kultúra sajátosságait. Az eredményekről pedig egy cirka 130 oldalas könyv lapjain számolt be a nyilvánosságnak.

Na, eljött az idő, hogy feltegye a kezét, aki olvasta. Ugye, milyen kevesen vagyunk?

Pedig egy esztergominak valóságos kincsesbánya ez a könyv, amelyet ha gondosan átolvas, kicsit közelebb kerülhet saját magához is, miközben azon kapja magát, hogy állandóan párhuzamot von a jelennel. Az önfényezés állandó elemei ugyanis makacsul tartják magukat a közérzetben.

De ne szaladjunk ennyire előre.

Szent és gyámoltalan?

Az olvasó először zavarba jön, majd a hideg futkározik a hátán, végül ugyan lelkiismeretesen, de tétova tekintettel elismeri: Bánlakynak igaza lehet. A könyv tobzódik a súlyosabbnál súlyosabb állításoktól, és bár néhol elnéző az író, a mű összkicsengése mégsem mondható pozitívnak 2015-ből visszatekintve. Úgy tűnik, az évszázados adottság makacsul rátelepedett a jelenre is, mintha a mentális polipkarok konokul szorítanák tenni akaró végtagjainkat.

Esztergom a '60-as években (Forrás: esztergomi-kepeslapok.hu)

Az Esztergom – A szent és gyámoltalan város 1992-ben jelent meg a Várostársadalmak sorozat egyik köteteként. A méltatlanul feledésbe merült művet Dr. Bánlaky Pál jegyzi, aki 1986 és 1991 között vizsgálta társaival a lokalitás társadalmát.

Keresett, kutatott, majd gondosan végigszánkózott az Esztergommal foglalkozó történelemkönyvek sokaságán, közben pedig bőségesen vetette fel találó impresszióit, hiszen őt is megigézte a világtalan és földöntúli esztergomiság (a szociológus szerint van valami az esztergomi levegőben, ami bódító hatással nehezedik az emberekre), majd kvaterkázott a helyi kispolgárral és a szelíd, megszeppent arcú értelmiségivel. A végeredmény egy hiánypótló munka lett, amolyan kényszerek nélküli kötelező olvasmány az Esztergom nevű kisbolygó büszke lakóinak.

Az alcímben vett mottó Babits Mihály Szent király városa c. költeményéből kölcsönzött idézet. Ha nem érezzük minden nap bőrünkön a leíró jellemzés igazságtartalmát, a könyv elolvasása után szinte biztosra vehetjük: agyunkba ég, mélyen elménkbe olvad az egykori költőfejedelem zseniális jelzőtársítása.

Esztergom a '60-as években (Forrás: esztergomi-kepeslapok.hu)

Verbális illúzió

Bánlaky szerint a városiak szóhasználata árulkodó lehet, olykor benne feszülhet egy egész kollektíva öntudata is, véleménye saját magáról, az országhoz való viszonyáról.

Szerte Magyarországon általában úgy mondják: felmegyek Budapestre, az ős-esztergomiak viszont lemennek oda. Bánlaky azon kezd el pörögni, hogy vajon ez az egyetlen ilyen kifejezés, szófordulat, apró freudi elszólás, amely rámutat a város egykori központi jellegére? Vajon érezteti-e a büszkeség a jelenben is jótékony hatását, vagy csupán „megszállott lokálpatrióták révedő nosztalgiájának” tulajdoníthatjuk–e mindezt? - kérdezi a szociológus.

Esztergom a '60-as években (Forrás: esztergomi-kepeslapok.hu)

Aki esztergomi, úgy igazán, nemcsak városlakó, de a mindennapi élmény szintjén az ország polgára is – veti fel Bánlaky. A szociológus szerint a kulcsmomentum ebben a permanens identitásban a tudat, hogy Esztergomban ringott a magyar államiság bölcsője. Kérdés marad viszont, hogy a folytonosan megélt múlt hogyan formálja a jelent és a jövőt: pozitív energiákat szabadít fel, vagy inkább bénítóan hat a közösség mindennapi interakcióira, gondolkodására?

Esztergom a '30-as években (Forrás: esztergomi-kepeslapok.hu)

Mindezekre a kérdésekre keressük a választ cikkünk további részében. Feltűrt ingujjal nekigyürkőzünk, és pszichológusokat megszégyenítő tempóban veszünk látleletet Esztergomról, miközben végigrobogunk a monográfián.

Az „1000 éves királyváros” feltálalása: a hely apoteózisa

Esztergom népességét a folyamatos diszkontinuitás jellemezte, a betelepülő lakosságot állandóan szétugratta a történelem. Az 1715-ös népösszeírás mindössze 304 háztartást említ a városban. Csupán az újratelepítéstől kezdődhetett meg a mindennapi társadalomszervező mélymunka. A reformkorban indul el a lassú polgárosodás, Esztergom a kiegyezésből viszont már nem tud profitálni; a Budapest-Pozsony-Bécs vasútvonalat is a Duna túlsó partján vezették el, így a város kiesett a közlekedés főáramából. Az 1895-ös városegyesítés sem tűnik korszakhatárnak, a „négy-egy Esztergom” korábban is egységes településként viselkedett. Bánlaky szerint két markánsabb korszakhatár Trianon és az 1948-1949-cel kezdődő új politikai kurzus.

973-1973 (Forrás: dohanymuzeum.hu)

Nagy robajjal szeretném érzékeltetni: kezdetben tehát mindenki betelepülő, ennek pedig mélyreható következményei lesznek a jövőre tekintettel. Bánlaky rögtön hozzáfűzi kulcsmegállapítását is, amit a jelen megértéséhez feltétlenül tudnunk kell: „[az esztergomiak] jogos büszkeségtudatát megalapozó múlttudata (ti. a magyar államiság bölcsője, a honi katolicizmus központja, az ország első fővárosa) egy alig másfélszáz éve, a szellemi elit által kitermelt tudati alakzat, nem pedig a népi mindennapokban hagyományozódó kötődésforma”. A megalapozás szépen lassan lett tehát az élet szerves része, és szorosan kapcsolódik a dicső múlt és a jelenbeli marginális szerep között tátongó óriási szakadékhoz.

Így tüneti kezelésként a város elitje a 19. században kitermeli a későbbiekben lokálpatriotizmusának alapjaként funkcionáló „1000 éves királyi város” eszmerendszerét. Viszont a valósághoz talán közelebb áll, ha mítoszként prezentáljuk ezt a meggyőződést.

Esztergom a '70-es években (Forrás: esztergomi-kepeslapok.hu)

A regionális centrumnak tehát valamilyen módon mégiscsak illő igazolnia központ jellegét, Esztergom pedig valós jelenbeli teljesítmény hiányában, az elképzelt múltban találja meg a kapaszkodót a mindennapokhoz.

Kérdezhetnénk: És mi van akkor a Magyar Sionnal, miért nem válik erős fogódzkodóvá a katolikus egyház esztergomi jelenléte? Válasz: Mivel a klérus kevésbé domborítja ki Esztergom katolikus központ jellegét, és a társadalmi életben is illékonyan vesznek részt (inkább csak egyfajta telephelynek használják Esztergomot, nem pedig élettérnek), így a városi identitás megtalálásában kevésbé tudnak belső tényezővé lépni. Ez az adottság pedig furcsa kuszaságokat eredményezhet az esztergomiak tudatában, hiszen a mindennapi tapasztalat ellentétbe kerül a külvilágnak mutatott ájtatos imázzsal.

Esztergom a '70-es években (Forrás: esztergomi-kepeslapok.hu)

A két világháború között sem halad előre túlzottan a polgárosodás, Esztergom továbbra is éli csendes életét. Vannak ugyan törekvések, hogy a város elmozduljon a „mellékvágányról”, az ötletek azonban sorra elhalnak, még mielőtt egységes koncepcióvá forrnának össze. Bánlaky szerint talán minden mögött az „1000 éves királyi város” mítosza állt, a saját magáról és vonzerejéről kialakított hamis kép mindinkább nehezítette a tisztánlátást a mindennapi akadályok és lehetőségek közepette.

A második világháború után ismét fordult egyet a történelem kereke. Esztergom, a magyar katolicizmus fészke (a külvilág ezt akarja látni) politikailag is megbélyegzett város lett az új kurzus nézőpontjából. „A korábbi büszkeség és gőg helyébe, vagy inkább mellé, most a sértettség lépett” – írja Bánlaky. Kellő politikai erő hiányában és kurázsi nélkül ez az attitűd pedig súlyos károkat okozott a fejekben, a sérelmi szempont végigvonul a korszakon, hatása pedig a mai napig nem múlt el.

Esztergom a '60-as években (Forrás: esztergomi-kepeslapok.hu)

A sértettséghez jobbról érkezik egy jókora presztízs, hiszen a város korszak végéig megőrzi sajátos jellegét, egyike azon magyar településeknek, amelyek segítették megőrizni a nagy változások és átalakítások közepette is az ország történelmi tudatának folytonosságát. Jelképként, a magyar katolicizmus fészkeként felértékelődött a köztudatban az egyház hatalmának megszüntetését szorgalmazó kommunista hadjárat tengelyében. Nem is volt kérdés, hogy a rendszerváltozás után berobbanó politikusok szimbólumként fognak tekinteni Esztergomra, viszont már viták tárgyát képezhetné, hogy a helyi társadalom mennyit profitált a rivaldafényből.

Szervetlen massza: Miből lesz az esztergomi?

Bánlaky megmérte a város népességét hovatartozás szerint is. Igen, most az esztergomi diskurzusban is gyakran emlegetett dichotómiáról lesz szó: ki az igazi esztergomi, illetve kik tartoznak a „gyüttmentek” csoportjába. A legszembetűnőbb, hogy a város lakosságának közel felét bevándorlók teszik ki (ők a legújabbak, akik a sértettség időszakában toppannak be). A legtöbb ős-esztergomi ekkor Szentgyörgymezőn és a Királyvárosban élt, míg a leginkább „bevándorlók”, nem tősgyökeresek lakta terület nem meglepő módon Kertváros és a Szenttamás.

Esztergom a '70-es években (Forrás: esztergomi-kepeslapok.hu)

Mi történik egy ilyen eleggyel, ha szabadon engedik?

A második világháború után kezdődő érában Esztergom nem képviselhette nyíltan a régi hagyományokat, a fennálló rendszer adta keretek nem viselték el a város tradícióit. A közösségnek legsajátabb értékeit kellett megtagadnia, pedig éppen ez az az időszak, amikor Esztergom lakossága 52%-kal nő. Eltűnik tehát a mágnes, az integratív erő, amivel az újonnan érkezőket be tudták volna csatornázni a város vérkeringésébe, ennek hiányában a bevándorlók kívül rekedtek az ős-esztergomiak ápolta hagyományokon – vonja le a következtetést a szociológus.

Itt tartottunk 1991-ben, a jótékony energiák és a tenni akarás kéz a kézben kilövésre vártak Bánlaky szerint. A fogaskerekek bőszen csikorogtak. Aztán hiba csúszott a gépezetbe, valamiért nem álltunk össze egységes Esztergommá a mai napig.

Esztergom a '60-as években (Forrás: esztergomi-kepeslapok.hu)

A könyv nem feltétlenül fogja magát belopni a szívedbe, ennek ellenére érdemes elolvasni, ha tűröd a jószívű kritikát és az éles elméjű fejtegetést. A kívülálló társadalomtudós szemszögéből felrajzolt Esztergom és a könyv lapjain megelevenedő szétaprózódott, atomizált társadalom leírása hozzájárulhat saját önképünk tisztázásához, hiszen az utóbbi húsz évben (is) hiánycikk volt Esztergomban a realitás talaján állni. Bár a kisváros a mű megszületése óta gazdaságilag megerősödött, társadalma sok tekintetben még mindig magán viseli a régi vonásokat, és ezeket adományozza tovább a sorra jövő generációknak id. Ettől azonban még korántsem kell beparáznunk, először inkább nyálazzuk át magunk Bánlaky írásán.