"Csoóri olyan író, aki több műfajban azért feszült tiltott és betiltott hőseivel-műveivel a keresztre, hogy világosabban lássunk. 1848-at is, Trianont is, az 1956-os magyar forradalmat is" - mondta munkásságát méltató beszédében Szakolczay Lajos.
Az irodalomtörténész kiemelte, Csoóri Sándor bejárta az egész Kárpát-medencét, hogy kimondhassa: a magyarság Európa része, kultúrája nélkül nincs európai művészet. "Azért rótta Magyarország útjait is, hogy figyelmeztessen a vidék mint érték sose essék ki abból a hatalmas kosárból!" - fogalmazott beszédében.
 Szakolczay Lajos "igazság-katedrálisnak", a kortárs magyar irodalom egyik csúcsának nevezte Csoóri Sándor életművét és emlékeztetett arra, hogy az alkotó számos nyarat töltött a városban. Itt született, közel harminc műve közül az egyik legkiválóbb, az Esztergomi elégia.
 Romanek Etelka (Fidesz-KDNP) polgármester az MTI-nek elmondta, a képviselő-testület az összmagyarság szellemi-lelki egységének megteremtése, önismeretének mélyítése és öntudatának erősítése terén végzett kimagasló írói és közéleti tevékenysége elismeréseként adományozta az Esztergom díszpolgára címet Csoóri Sándornak.
 Csoóri Sándor, író, költő, újságíró, politikus. Első versei 1953-ban jelentek meg, feltűnést keltve a Rákosi-korszakot bíráló hangvételükkel. A hetvenes évekre alakult ki költészetének jellegzetes karaktere.
 A hatvanas évektől a népi-nemzeti ellenzék vezető egyénisége volt, komoly szerepet vállalt a rendszerváltás előkészítésében. 1985-ben részt vett az ellenzéki csoportok monori találkozóján.
 Fő törekvése a nemzet szellemi-lelki egységének a megteremtése. Ennek az eszmének a jegyében érte el 1992 nyarán a Magyarok Világszövetsége elnökeként, a Duna Televízió létrehozását, mely még az év karácsonyán megkezdte sugárzását.
 Csoóri Sándor 1992-től a Hitel című folyóirat főszerkesztője, mely a magyarság nemzeti összetartozás-tudatának megerősítését, a nemzet értékeinek gazdagítását tekinti fő feladatának.

MTI/főoldali kép forrása: Wikipedia/Vadaro

Csoóri Sándor:Esztergomi elégia

Jöhet még jó is? Jöhet ezután?
Körhinta-nyarak Esztergom fölött?
Szüretek? Tücskök? Birsalma-nyitány
a komor, őszi hangverseny előtt?

Küszködtem eddig – okosan? bután? –
irgalmas hősként, ahogy lehetett.
És mit értem el? Nem sokat, csupán
csak azt, hogy bámulhassatok vagy féltsetek,

mint kötéltáncost, aki selyemszálon
lépked, rúddal, egy bányató fölött.
De ennek vége! Nincs több mutatványom,
s a homlokom, mely folyton gyöngyözött,

mostantól kezdve nagy szelekbe vágyik,
hogy ott időzzön, lebegjen, ahol
rangrejtve, titkon Isten is tanyázik,
s körülsuhogja csöndes tériszony.

A szemem is majd ott talál nyugalmat,
befele néz, mint üdvözült vakok,
akik ha látni akarnak, hát imádkoznak,
és szólítgatnak tűzvészt, harmatot,

vérző kezet, mely volt már a kezükben,
a legbelsőbb test sírását, hogy újra
rettenjen meg a semmi roncs szívükben,
s várhassanak röpítő fájdalomra.

Szép nyár, a holtak magasban napoznak.
Jut-e még nekem ilyen kegyelem?
A dombon szélcsend várna s nyers kaporszag
s a Dunán visszfény: teljes életem.