Egy örök optimista tollából
Közélet
2011. febr. 8.

<p>Csak nézek ki a fejemből, és sehogy se értem, hogyan működik a világ. Esztergom mára egy meghasonlott város lett, amiről elméletileg tíz, gyakorlatilag egyetlen ember tehet. Arról most nem nyitnék külön esszét, hogy valószínűleg vannak olyan kretének, hogy ezeket olvasva sem jönnek rá, róluk osztom az észt.</p>

Nem tudom, mi lehet most a városházán, de nem is érdekel. Tétényinek sok erőt, Meggyesnek fogyóholdat kívánok, de miközben írom ezt, arra gondolok, hogy elmennek ám ezek a jó fenébe. Miért is fognám vissza magam?! Dühös vagyok, és ha már írok, akkor őszintén teszem, és akkor viszont kikívánkozik a dühöm. Elmennek bizony ezek a búsba! Ennyi rosszindulatú, a városnak csak ártani kívánó, önös érdeküket mindenáron érvényesíteni akaró, jellemtelen sunyi lúzer hogy a vérbe verődhetett egy csapatba? Vagy ennyire jellemtelenek vagyunk mi magunk is, és bármikor hajolna a gumigerinc akármeddig? Szerintem nem.

Esztergom olyanról győzött meg tavaly október 3-án, amelynek az elmúlt években szomorú-szkeptikusan már búcsút intettem. Felnőtt létemben meghasonulva, csalódva kicsit magyarságomban is, hanyatló lokálpatrióta énem új erőre kapott az elmúlt 4 hónapban. Bár még mindig elkeserít néha a nemtörődömségből, szimpla rosszindulatból, megakasztott pénzosztások veszteseinek vészterhes huhogásából fakadó erőtlen visszabüfögés, bízom benne, hogy Esztergom népe példát mutat most az országnak. Nem nehéz, és hiába csóválják bozontos szemöldöküket az örök ateisták, annyi kell csak, hogy a fejekben egy egyszerű képlet kirajzolódjon.

A jó harcol itt a rosszal, és mindegy ki mit kommunikál; ha ez a próbálkozás elbukik, akkor nagyobb bajban van az ország, a társadalom, mint gondoltuk volna. Meg kell tanulnunk szűrni a híreket, jobban elfogadva belső énünk halk hangját, hagyni felerősödni azt. Belül tudjuk mindannyian: ez nem Tétényi és Meggyes harca, de mindannyiunké. Lehet félreállni jó magyar szokás szerint, de meddig még? Lassan nem marad hová hátrálni. Én büszke esztergomi vagyok! És ha a nagyra nincs is hatásom, a kicsire még lehet. Most megteszem, ami az én dolgom. Gondolkozásra intek mindenkit. Nem a szomszéd véleménye számít most, és nem a városi média szerkesztőinek távvezérelt véleményformáló gondolatai, hanem a tiéd, az öné „tisztelt minden esztergomi”. Hamarosan döntenünk kell a városban kialakult patthelyzet ügyében.

Választanunk kell, hogy maradjon a régi, 11 éven keresztül megszokott rendszer, vagy kipróbálunk valami újat. Valamit, amire nem csak az országban kapják fel a fejüket a politikusok, a balett-táncosok és kőfaragók, pedagógusok és kisvállalkozók, munkások és parasztok. Európából már most érdeklődve figyelik azt a kísérleti műhelymunkát, amely duplikálva zajlik a városban. A Fidesz társadalmi tűréshatás-szondázását egyre erőteljesebben nyomja el Tétényi Éva által csak új közpolitikának nevezett gondolkozásmódja. Mi, esztergomiak kicsiben hamarosan olyan dolgot tehetünk, ami a legtöbb ember életében egyszer sem adatik meg, hiába vágyik rá. Dönthetünk saját sorsunkról, és ennél felemelőbb érzésben még nem volt részem. Bármi is lesz az eredmény, én nyugodt leszek életem végéig, mert megadatott, én meg éltem vele.

A döntés hatalmával. Esztergom talán megérett a valódi, 21.-ik századi szemléletváltásra. Talán akar és képes a gondoskodó cáratyusizmus helyett gondolkodó-érző közösségé válni. Olyan közösségé, mely döntéseit maga hozza, vállalja annak minden hatását, érti és figyeli a kritikát, valamint érdeme és munkája szerint díjazza a közösség tagjait. Olyan közösségé, amely érzékenyen figyel minden tagjának, – legkisebbtől a legöregebbik -  érdekeire, szokásaira, érzéseire, vallására, kultúrájára, gondolataira, álmaira. Nem vagyunk messze mindettől, minden körülmény adott, én pedig hiszem, hogy itt az idő.

(forrás)