A bejegyzés elolvasásához kattints ide.

A kialakult helyzetről egy korábbi bejegyzésben olvashatunk:

Ezt a szöveget kerek egy éve írtam, aztán mégsem tettem ki. Akkor az utolsó pillanatban végigvitt átszervezéssel (előtte felvettek annyi új tanárt, mintha nem lenne majd átszervezés) majdnem sikerült - akkor még egyedüliként voltam a célpont - eltávolítani az iskolából: ezért nevezem itt magam első számú közellenségnek.

Gondolkoztam: mitől vagyok eltiporni való, miért én vagyok az első számú közellenség. Mi az az érdek, ami megéri, hogy ekkora elánnal, ennyi energiával akarják érvényesíteni? Olyan emberek is, akikkel én még soha szót sem váltottam.

2004-ig a hatalom valószínűleg a nevem sem tudta, talán azt sem, hogy a világon vagyok. Tanítottam már több mint két évtizede. Kit érdekel egy tanár, aki teszi a dolgát? - a gyereket meg a szülőt. 2004-ben igazgatóhelyettes lettem - nem nagy karrier. De a helyettes adminisztratív, ügyviteli feladatokat lát, így kapcsolatban van a hivatallal. Ekkor már tudják a nevét. De nem az enyém a fontos. A férjemé.

A megyei lap nem az oknyomozó újságírás hazai fellegvára. De nem is az önkormányzat sajtóközleményeinek szó szerinti megjelenítésére tartja fenn a tulajdonosa. (Ez esetben városházi sajtóreferensek írnák az újságot.) Amit a politika olvasni (látni, hallani) akar magáról, és amit olvas (lát és hall), aközött nyilvánvalóan mindig van eltérés. Hol kisebb, hol nagyobb. Nem azért, mert az újságíró gonosz vagy ellendrukker... Más a nézőpontjuk. S a hatalom a magáról, magában kialakított kép és a mások által - pl. sajtó - felmutatott kép különbségét jól, rosszul tolerálja. Van, amikor és van, aki nagyon rosszul. Mit tehet? Utál. Dühöng. Nem nyilatkozik. Ellenségnek tekint. Perel. Vagy belerúg abba, akinek az egészhez csak a családtagján keresztül van köze. Úgy látszik: megengedhető eszköz.

Igazgatóhelyettesként az első évben is érzékeltem valamit: azt, hogy a hivatalból van, aki negligál. Azt gondoltam, az illető nem éppen jó modorú. Istenem, van ilyen. A második évben márciusban megvonták az egyik igazgatóhelyettesi státuszt. BÉ akkor gyesen volt - már SP volt a megbízott igazgató -, így akkor ez nem jelentett változást. Ma már tudom, amit akkor nem: SP-t kinevezésekor figyelmeztették, hogy ne én legyek a helyettese. Nem számolt be róla, maradtam. A 3. évben visszajött BÉ. Micsoda bosszúság, hogy akkortól ketten töltöttük be az egy posztot! Aztán 2007. augusztus végén megjelent az a bizonyos cikk, aznap megszüntették az egyetlen igazgatóhelyettesi státusz finanszírozását. A cikk csak ürügy volt, kapóra jött. Na de végre - 3 év után - sikerült! Hogy mást is érint? Ha nem megy másképp... Eddig én a nyilvánosság előtt nem is léteztem.

Nem vagyok konfliktuskereső alkat, de felveszem a kesztyűt. Harcolni ekkor kezdtem. Az István kálváriájában az eszkalálódást több ponton meg lehetett volna állítani. Az első: a helyén kellett volna hagyni SP-t. A második: ki kellett volna nevezni BÉ-t 5 évre. Kisebbek lettek volna a károk. De nem ez számított. BÉ féléves megbízása már csak időnyerésre kellett volna. Aztán én pályáztam: ugye micsoda arcátlanság? A kommunikáció persze másról szólt. Május óta látszott, hogy mi a folytatás: felvenni új embereket, amikor státuszban vannak, indulhat az átszervezés - meg lehet szabadulni valaki(k)től. Miért? Hát csak. Minden jogszerű. Egy véletlenen múlt, hogy most nem sikerült. Egyelőre. Fegyverszünet.

(Az események sodorvonalában persze a kárpótlás, az épület hiánya, az Istvánnak szánt jövő elmismásolása van.)

Egy év távlatából ma is csak annyit tudok hozzátenni: legkésőbb a 2008 májusában megírt nyílt levelem óta saját jogon váltam a hatalom szemében ellenséggé. De nem bánok semmit sem. Szeptemberben kezdődne a 29. tanévem, ám nekem - hat kollégámmal egyetemben - nem csöngetnek be. Öt év, két év, egy év - nézőpont kérdése -, s megmutatták. Győztek! Győztek? Kik is? Miben is?