<p>Tagadhatatlan, a május 7-i választás nem vonul be piros betűs ünnepként sem a szocialisták, sem a liberálisok évkönyvébe. Az amúgy elhanyagolható különbség pusztán annyi, hogy míg az MSZP „beárazott” vereséget szenvedett, addig a szabad demokraták megsemmisülése váratlanabbul érte annak vezetőit. Fogadjuk el egy pillanatra, mindenki azt kapta, amit érdemelt. Vonják le a tanulságot az érintettek, próbáljanak talpra állni, ha képesek rá, a Fidesz ünnepelje bátran történelmi győzelmét, amit – nem lebecsülendő teljesítmény – pusztán tagadással, üres lózungokkal sikerült abszolválnia. Az MDF ismét merészet húzott, és megint malacuk volt, mitöbb, egyre inkább úgy tűnik, egy egész konda vigyázza a szerencséjüket, így Bokros már a nagyszínpadon is bizonyíthat, jóllehet különös látványt nyújt majd az Európai Néppárt frakciójában…</p>
Tekintsük valamelyest érdemszerűnek, de legalábbis a jelenlegi (bel)politikai helyzet leképzésének a fent említett pártok szereplését. Ezzel együtt pedig adjunk hálát a sorsnak, hogy nem országgyűlési választásokon születtek e kétségbeejtő eredmények. Nem is annyira a parlamenti pártok százalékos mutatóit értve ezalatt, hanem a harmadik erővé előlépett Jobbik elsöprő sikerét. A nagymagyarok térnyerésének komikus vetületén essünk túl hamarjában:
1. Morvai Krisztina, Balczó Zoltán és Szegedi Csanád attól az Európai Parlamenttől kap majd bruttó 7665 eurós fizetést, nomeg egyéb juttatásokat, melyet teljesen feleslegesnek és/vagy hihetetlen kártékonynak tart, normáit tagadja, eredményeit, ideológiáját megkérdőjelezi.
2. Bár Európa-szerte megerősödtek a szélsőségesek, szinte kizárt, hogy frakciót tudjanak alakítani, hiszen ahhoz legalább hét különböző ország legkevesebb 25 delegáltjára van szükségük. Na ehhez kellene a Jobbiknak segítségül hívnia „testvérpártjait”. Sok sikert a Nagy-Románia Párttal való egyezkedéshez, valamint a szlovák nacionalistákkal, pontosabban a színeiket képviselő Dušan Švantnerrel történő partneri viszony kiépítéséhez.
3. Frakció híján maguk maradnak magyarjaink. Nem árt, ha megjelenik a trió lelki szemeink előtt, ahogyan a maguk finom, diplomatikus stílusában éppen eredményesen képviselik hazánk inkább vélt, mintsem valós érdekeit - példának okáért - a 99 főt delegáló és öt különböző politikai családot „feltöltő” Németországgal szemben.
Biztosak lehetünk benne, Európában súlytalanok lesznek radikálisaink. (Szerencsére ha kétszer-háromszor ennyien lennének, ez akkor sem változna érdemben.) Arra azonban alkalmas lehet szerepvállalásuk, hogy kellemetlenül érezzük magunkat miattuk. Bár minden európai államnak megvannak a maga szélsőségesei, akikkel az uniós normák szerint szocialistáknak, zöldeknek, liberálisoknak, de még – fiatal demokraták figyelmébe ajánlva: – a néppártiaknak sem jut eszükbe közösködni, a mieink a legrosszabbak közül valók. Miért is? A legtöbb, egy-két mandátumot szerző európai radikális társaság általában egy téma köré szerveződik, úgy mint iszlám- vagy a hazai munkaerő védelmével összekötött bevándorlás-ellenesség. Ezzel szemben a Jobbik valójában a rosszak közül is a legrosszabbik, hisz’ majd’ az összes, ordas eszmés „-izmus” sűrűsödik benne: rasszizmustól az antiszemitizmuson át a revizionizmusig. Európai szintéren ez meglehetősen kínos (persze, sokkal több annál…), jóllehet így, a választások végeztével nyugaton a hollandoknak (Szabadságpárt), osztrákoknak (Osztrák Szabadságpárt), franciáknak (Nemzeti Front), de – északra tekintve - még a finneknek (Igaz Finnek) is van miért pironkodniuk.
Visszatérve hazánkba már távolról sem olyan mulattató a Jobbik minden előzetes várakozást felülmúló szereplése, a probléma idehaza már nem afféle „ki égett nagyobbat saját országa miatt” történet, épp ellenkezőleg: nagyon is trendszerű, egyszersmind félelmetes folyamat végtermékéről van szó. A helyzet kialakulását segítette a gazdasági világválság annak minden következményével, a cigánykérdés évtizedek óta húzódó megoldatlansága, de leginkább maga a Fidesz. Vajon még mindig azt vallják, a szocialisták csak riogatnak a szélsőjobbal, hogy eltereljék a figyelmet az ország problémáiról. A tények mintha mást mutatnának. Orbán egykori fegyverhordozója nem osztja mestere véleményét: szó nincs többé egy zászlóról, még kevésbé egy táborról. Úgyhogy a polgári szövetség kezdhet gondolkodni rajta, miként tudja visszaszuszakolni azt a bizonyos szellemet a palackba. Félő, már sehogy. Vonáék vérszemet kaptak. Meglehet, e díszes társasággal kellett volna közölni: „elég!”, a kormánnyal való folyamatos konfrontáció, értelmetlen gáncsoskodás helyett. Talán már a nemzetvezető is érzi, Frankeinstein-sztorivá vált a laza, önkormányzati együttműködés, melynek a későbbiekben a Fidesz ihatja meg a levét - persze egész Magyarországgal együtt.
Úgy hiszem, négyféle embertípus létezik, akit a szélsőjobboldali alakulat sikere láttán nem fogott el valamiféle aggodalom: értelemszerűen a párt vezetőit/szavazóit/szimpatizánsait, a nagyon bátrakat, az ostobákat és azokat, akiknek a demokrácia-felfogásával komoly problémák vannak. Ez még nem a reszketés és bezárkózás időszaka, „csupán” egy átmeneti állapot. Úgy hívják: félelem a félelemtől.
B.G.