Az ingatlanpiac és a hitelválság
2008. 10. 22. 17:26
Biró Lászlóval, az ingatlanbecsléssel és felméréssel foglalkozó esztergomi székhelyű BL Invest Kft. ügyvezetőjével beszélgettünk a pénzügyi piacokon kialakult folyamatok hatásairól.
Cserép János: Mi a helyzet meglátásod szerint a magyar ingatlanpiacon?
Biró László: Magyarországon jelenleg erős az ingatlanpiaci kínálat, túlkínálat van, a vásárlóerő viszont gyenge, alacsony. Ezt a helyzetet a pénzügyi válság várhatólag tovább rontja. Ez az ingatlanok piaci értékében is előbb-utóbb meg fog nyilvánulni. A használt ingatlanpiacon az elmúlt egy-két évben már stagnálás volt észlelhető. A falvakban, kisebb településeken helyenként már értékcsökkenést is érzékeltünk. Tapasztalataim szerint a válság előtt ezzel a lakosság még nem szembesült, hiszen a hirdetési árak az elmúlt időszakban még egy kicsit növekedtek is. A tényleges tranzakciók viszont már a stagnálás és a visszaesés jeleit mutatták. Hozzá kell tennem, hogy az elmúlt másfél-két évben megjelent egy új jelenség, a felülírt adásvételi szerződések gyakorlata. Ez azt jelenti, hogy a szerződésbe nem a ténylegesen kialkudott értéket írják a felek, hanem többet. Ezek a torz eredmények természetesen kiemelkednek a korrekt tranzakciók összességéből, de mégis azt látjuk, hogy az elmúlt fél évben az ilyen jellegű szerződések elszaporodtak. Ezek az ingatlanpiacot kicsit elbizonytalanították, és még tovább gerjesztették az úgynevezett ingatlanlufit.
CSJ: Ezek szerint nem valós adásvételek születtek?
BL: Ezt nagyon nehéz jogilag alátámasztani, és nem is mennék bele mélyebben. De számomra egyértelmű, hogy ha egy jó állapotú 51 m2-es kétszobás lakást kilenc millióért hirdetnek túlkínálati időszakban, akkor az nem kerülhet tizenkétmillió forintba. Sőt találkoztam ugyanilyen lakásnál tizenhárommillió-ötszázezer forintos adásvétellel. De van másik véglet is, egy sürgős adásvétel hétmillió forintért. Akkor most mennyi is az ilyen kétszobás ingatlan tényleges piaci értéke, hét vagy tizenkétmillió forint?
CSJ: Mi várható az ingatlanpiacon?
BL: Az biztos, hogy a piac növekedni nem fog, a csökkenés mértékét és gyorsaságát viszont egyelőre csak megjósolni lehet. Az láthattuk, hogy az elmúlt tíz évben az ingatlanpiac elszabadult, és úgynevezett ingatlanlufi keletkezett. Ha visszaemlékezünk az 1998-as évre, már két-három millió forintért meg lehetett vásárolni egy kétszobás lakást. Most úgy nyolc-kilenc millióért lehet megtenni ugyanezt, és ha még messzebbre nyúlunk vissza, - mondjuk a rendszerváltozás utáni időszakra -, ezek az árak még alacsonyabbak voltak. Tehát elmondhatjuk, hogy az árak megötszöröződtek. A szakmán belül mi úgy hívjuk, hogy árrobbanás, árboom történt. De ha megvizsgáljuk az átlagbérből élő lakosságot, ugyanezt a dinamikus növekedést a keresetükről nem mondhatjuk el. Akkor mi is okozta ezt a gyors növekedést? Hiszen valós kereslet, pénzeszköz nem állt a vevők rendelkezésére. Itt jönnek képbe a kereskedelmi és jelzálogbankok, amelyek fokozatosan - amerikai és nyugat-európai példát követve - egyre kisebb önerő mellett hitelezték meg a lakosságot. Sajnos az ilyen típusú finanszírozásba a kormányok semmilyen féket nem tettek be, azt gondolták, majd a piac szabályozza önmagát.
Az ingatlanpiac azonban nem állt meg a valós vásárlóerő felső határánál, hanem tovább növekedett. Az önerős vásárlások helyét átvették a pénzintézetek jelzálogfinanszírozásai. Egyre kisebb önerőt kértek, amivel folyamatosan fokozták az ingatlanpiac értéknövekedését, hiszen a lakosságnak ténylegesen nem kellett azt a pénzeszközt előteremteni a vásárlás idején, és így eltűnt ez a képzeletbeli felső határ. Az eladók fokozatosan tolták felfelé az árakat. Nem volt igazi alku, mivel nem volt igazi fék az ingatlanérték növekedésében, hiszen a vevők megoldhatták a vásárlást a bankok segítségével. Ezt az árboomot ráadásul növelte a felgyülemlett, addig kielégítetlen vásárlói igény, mely kb. húsz évet foglal magába. Ez alatt a rendszerváltozás előtti és utáni tíz évet értem. A külső pénzpiaci válság miatt azonban elértük az ingatlanpiac értékhatár csúcsát, és a hullámvasút elindult lefelé. Az a kérdés - ahogy a pénzpiacnál is -, hogy a lufi kidurran vagy szépen lassan leereszt az elkövetkező tíz- tizenöt évben. Persze, ehhez első lépésként stabilizálni kell a mindenkori fizetőeszközt. Sajnos, a kormányok most már csak a hirtelen csökkenés érdekében tudnak fékeket betenni, hogy ne kezdjen a vonatunk lefelé száguldani. Normál időszakban az ingatlan a tőzsdéhez vagy a pénzpiachoz viszonyítva jóval lassúbb mozgású. Pénzügyi válság esetén azonban az ingatlanok elszakadhatnak a tényleges fizetőeszköztől, így egyre kevesebb adásvétel realizálódhat. Az ingatlannál viszont legalább megmarad a tényleges funkció vagy fizikai érték, míg a pénznek vagy az értékpapírnak egy beinduló és esetleg elszabaduló infláció esetén bebizonyosodhat, hogy nincs tényleges, valós értéke. Ezért tartják biztonságosabb befektetésnek az ingatlanokat vagy az aranyat, vagy bármit, ami kézzel fogható.
CSJ: Említetted a külső pénzpiac hatását, erről mondanál valamit?
BL: Erre kevésbé látok rá, de némi információm van. Az Egyesült Államokban a bankok odáig jutottak, hogy önerő nélkül finanszíroztak adásvételeket, sőt egyes hitelintézetek a vételár százhúsz százalékát is odaadták a hitelképtelen lakosságnak. Náluk az ingatlan- lufi három- négy éve már kidurrant (az ingatlanok ára nem nőhet a végtelenségig). Ott az amerikai bankok a saját hitellehetőségükön is túlléptek, vagyis az ingatlanpiac túllépett rajtuk. Ekkor jöttek képbe az újabb európai bankok, amelyek finanszírozták a pénzhiánnyal küszködő amerikai pénzintézeteket. Ez a pénzhiány egy- másfél éve áttevődött a hitelt refinanszírozó európai bankokra, hiszen ők dobálták bele a feneketlen amerikai ingatlanpiac kútjaiba a kölcsönadott milliárdokat. Így ért el Európába és durrant ki náluk is az ingatlanlufi. Mi pedig a dominósor végén állunk. Az ingatlanpiac automatikusan be fog középre rendeződni, és ahogy említettem, itt már csak az a kérdés, hogy hirtelen nagy negatív kilengéssel vagy lassan állami fékekkel. Remélem, a kormányok okultak ebből a válságból, és a közeljövőben a túlfinanszírozás ellen is beépítenek fékeket a pénzügyi rendszerekbe.
CSJ: A már jelzáloghitellel rendelkezők milyen nehézségekkel nézhetnek szembe?
BL: Ez nem igazán az én területem, de szerintem a tervezett és a már részben végrehajtott kamatemelések miatt a használtlakás-piacon a válság később fog jelentkezni, úgy 6-12 hónap múlva lesz érezhető. Legelőször a hitellel túlterhelt ingatlanok esetében fog jelentkezni a nehézség, ott, ahol a tulajdonosok túlvállalták magukat. Az ingatlanpiac idehaza is az egyik leginkább hitelérzékeny ágazat. Lakásvásárlásnál nálunk durván hatvan-hetven százalék a jellemző hitelarány. Csak idő kérdése, hogy a bajba került tulajdonosok mikor igyekeznek majd megszabadulni ingatlanjaiktól. Nem tudom, lesz-e elég piaci szereplő a felvásárlásra a már így is túlkínálatban szenvedő ingatlanpiacon. Várhatólag, aki nem tudja fizetni a hitelét, árverezés helyett inkább a piaci ár alatt próbálja meg gyorsan értékesíteni az ingatlant, így talán rendezheti az anyagi helyzetét. Ha megvárja a végrehajtást, sajnos, akkor nagy valószínűséggel rosszabbul fog járni.
CSJ: Az újlakás -piacot befolyásolja a válság?
Az új építésű lakóingatlanoknál az építkezések és projektek elindulásának lassulása várható, mivel a bankok a jövőben várhatóan nehezebben és kevesebb pénzt adnak, nagyobb kamatra. Az eleve megfogyatkozott vevők száma is tovább csökkenhet, mivel a vevőket sokkal szigorúbb feltételekkel fogják finanszírozni a pénzintézetek.
Biró László a BL Invest Kft. ügyvezetője
works.bepress.com
Tallózás a fenti anyagból:
„Jelen sorok írójának komoly fenntartásai vannak minden –felhasznált, de nem hivatkozott– akadémiai, valamint párt megnyilvánulással szemben. Ugyanis az akadémiai “old boy network”-kel összefonódott parlamenti párt-elit és az általuk életre hívott “üzleti élcsapat” –hozzáértés hiányában vagy nemtelen szándéktól vezérelve– az utóbbi 20 évben eljátszotta azt a történelmi esélyt, amely 1989-ben adódott Magyarország számára. Továbbá kifosztotta, lejáratta és hiteltelenné tette az országot, végül megszüntette a nemzetet. Ennek ellenére, a 2009. január végi konkrét javaslatok megszületéséig úgy tekinti, hogy az MTA és a pártok –a kor kihívásaira válaszolandó– megpróbálnak lépést váltani.”
„Amíg az MTA nagyobb részben adófizetői (költségvetési) pénzekből finanszírozza saját működését, továbbá a fenti deklaráció elmarad, valamint a közcélok spektruma nem fedi le maradéktalanul a társadalomnak a tudománnyal és innovációval kapcsolatos igényeit és szükségleteit, s végül a szakmai-etikai szempontok nem kellően érvényesülnek az akadémia működésében, addig a Magyar Tudományos Akadémia méltatlan az alapító elvekhez, valamint a nevéhez, mert a meritokrácia és az ország felemelkedésének szolgálata a tudományban nem jut érvényre, ráadásul –az ostromlott vár pszichózisa által generált– magyarországi tudományos polgárháború tovább folytatódik. A törvénytervezet indoklásának 3.1 pontjában (Nemzeti intézmény és kutatóhálózat) “különleges nemzeti intézmény”-ként határozza meg az akadémiát. Ezzel a megbazaltosodott téveszmével is ideje leszámolni, mert mára bebizonyosodott, hogy az akadémiának (nemzeti) szent tehénként vagy inkább “rendszer-invariáns”-ként stb. való meghatározása és kezelése a hazai tudomány nemzetközi élvonalhoz történő felzárkózásának legfőbb akadályává vált. Ugyanis, a nemzeti érdek nem az ilyen posztkommunista intézmények agónián tartása, hanem a magyar tudománynak és innovációnak a nemzetközi élvonalba emelése és ott tartása. A különleges nemzeti intézmények pedig azok, amelyek ezekre képesek. Ezért, ezeket a célokat –a kor igényeinek megfelelően– egy másik intézményi struktúrával kell elérni, mert az akadémia az utóbbi 20 évben bebizonyította, hogy a tudományban képtelen a változások élére állva az új világkép és jövőkép alapjainak lerakására, majd azok állhatatos kimunkálására, illetve megvalósítására. Ha az MTA által el(ő)készített és az NKTH által jóváhagyott törvény-tervezet csapdát a Magyar Parlament elfogadja, akkor a felsőoktatásban, kutatásban és fejlesztésben –az utóbbi 18 évben– végbement változások a következő tizenöt évre 180 fokos fordulatot vesznek, azaz visszatérnek az 1990. előtti múltba, vagyis (e területen) a rendszerváltás legalább 2025-ig várat majd magára.”
A gazdasági függetlenségről a globalizmus korszakában A neoliberalizmus rövid története Az elit gazdaság-politika húsz esztendeje és a változás lehetőségei Susan George
„Ezeknek az intézményeknek a közös nevezője az átláthatóság hiánya és a demokratikus felelőség elutasítása. Ez a neoliberalizmus lényege, amely arra épül, hogy a gazdaság diktálja a feltételeket a társadalom számára, és nem fordítva. A demokrácia tehertételként jelentkezik. A neoliberalizmus a győztesekre, nem pedig a választópolgárok akaratára épít, amely magába foglalja a társadalom győzteseit és a veszteseit is. Befejezésül, szeretném felhívni mindenkinek a figyelmét arra, hogy a neoliberálisoknak a vesztesekről alkotott felfogását vegyék igen komolyan. A neoliberálisok szerint a veszteseknek a társadalom semmivel sem tartozik. A rendszer bárkit, bármikor cserbenhagyhat. Ha valaki megbetegszik, ha megöregszik, ha állapotos, vagy ha a gazdasági körülmények miatt, illetve a pénznek a lentről felfelé áramlásának folyamatában nincs többé szükség rá. A részvények értéke a végső meghatározó. A közelmúltban az International Herald Tribune arról számolt be, hogy Thaiföldön és Koreában az idegen befektetők egymás után vásárolják fel a vállalatokat és a bankokat, és ez bizonyosan tömeges elbocsátásokhoz vezet A thaiföldiek és a koreaiak sok éves munkájának az eredménye, idegen vállalatok kezére kerül. Nagyon sokan azok közül, akik keményen dolgoztak ezeknek a javaknak a megteremtésén, máris, vagy hamarosan az utcára kerülnek. A versenyképesség elvei alapján, illetve a részvények értékének szempontjából mindez nem minősül sem igazságtalanságnak, sem bűncselekménynek, hanem erényt jelent. A neoliberalizmus alapjaiban megváltoztatta a politika mibenlétét. A neoliberalizmust megelőzőleg a politika abban nyilvánult meg, hogy ki uralkodik, és, hogy ki mennyit kap a közösből. A fenti két tényező továbbra is szerepet játszik a politikában, de a neoliberalizmus értékrendje alapján a politika központi kérdését az képezi, hogy kinek van joga az éltre és kinek nincs. A radikális kirekesztések a mindennapi események sorába tartoznak, ezt a legkomolyabban állítom. Nagyon sok rossz hírt kellett közölnöm Önökkel, de az elmúlt húsz esztendő rossz hírrel van tele. Nem szeretném azonban ilyen nyomasztó hangulatban befejezni előadásomat. Nagyon sok minden történik annak érdekében, hogy ezeket a létünket veszélyeztető folyamatokat ellensúlyozzuk, és nagyon sok lehetőség van a cselekedetre. Bízok abban, hogy a jelenlegi értekezlet megfogalmazza a teendőinket, többek között azt, hogy a neoliberalizmussal szemben egy általános szellemi ellenállást kell tanúsítani. Elérkezett az ideje annak, hogy mi határozzuk meg a napirendi pontokat, ahelyett, hogy hagyjuk, hogy a világmindenség urai határozzanak sorsunkról Davosban. Remélem azt is, hogy a támogatók belátják, hogy nem csak felméréseket kell támogatni, hanem eszméket is. Nem várhatjuk el, hogy a neoliberálisok támogassanak bennünket, magunknak kell megtalálni a megfelelő megoldásokat, beleértve egy nemzetközi adórendszer megvalósítását, amely a pénzügyi intézmények megfelelő megadóztatására irányul, valamint a nagyvállalatok adásvételeinek arányos és igazságos megadóztatását írja elő. A nemzetközi adó bevétele alkalmas lenne az északi és a déli félteke országai közötti különbségek kiegyenlítésére, illetve arra, hogy enyhítse azoknak a helyzetét, akiket az utóbbi húsz év neoliberális politikája következtében kifosztottak. Engedjék meg, hogy még egyszer megismételjem: a neoliberális rendszer nem az emberi lét természetes velejárója, nem is természetfeletti hatalom, annak alapfeltevéseit felül lehet vizsgálni, és azt meg lehet változtatni. A hatalmat vissza kell helyezni a közösségekbe és a demokratikus államrendszerekbe. Minden területen meg kell valósítani a törvény tiszteletben tartását, és meg kell valósítani az anyagi javak nemzetközi szintű igazságos elosztását. Az üzletnek és a piacnak megvan a maga helye, de az nem uralhatja az emberi lét minden megnyilvánulását. A további jó hírek közé tartozik az, hogy napjainkban a világon annyi pénz van, hogy annak egy nagyon kis része elegendő lenne, hogy minden embernek tisztességes életmódot, egyetemes egészségi biztosítást és megfelelő oktatást biztosítson a földön. E mellett, megvalósítható a környezet megtisztítása és megakadályozható annak további rombolása. Van lehetőség az északi és a déli félteke életszínvonalának kiegyenlítésére. Az A fenti cél megvalósítására, az Egyesült nemzetek megfelelő bizottságának (UNDP) előrelátása szerint mindössze 40 milliárd dollár elegendő lenne. És legvégül, arra kérek mindenkit, hogy lássa be: a neoliberalizmus lehet, hogy étvágyában kielégíthetetlen, de nem sebezhetetlen. Egy nemzetközi szövetség a közelmúltban arra kényszeríttette őket, hogy mondjanak le, legalább is ideiglenesen arról, hogy minden befektetést a neoliberalizmus szabályai szerint valósítsanak meg. Ellenfeleik meglepetésszerű győzelme felbőszítette a neoliberális tábort, ami azt bizonyítja, hogy a szervezett ellenállás sikeres lehet. Továbbá, a számok a mi oldalunkon vannak, mert a neoliberalizmusnak sokkal több vesztese van, mint győztese. Nekünk ötleteink vannak, míg a neoliberalizmus már kijátszotta minden kártyáját, és a meglevő ötleteik is elvesztik hitelességüket az ismétlődő válságok miatt. Amit még meg kell valósítanunk, az a szervezés és a kommunikáció, amely ma már megvalósítható. A veszély nemzetközi jellegű, tehát a védekezési is nemzetközi alapokra kell helyezni. A szolidaritás többé nem jelentheti csupán az egymásnak nyújtott segítséget, fel kell fedezni kényszerhelyzetünk azonosságát, hogy számbeli fölényünknek, és mondanivalónk indokoltságának hitelt adjunk. Meggyőződésem, hogy a jelenlegi értekezlet nagymértékben hozzájárul ezeknek a célkitűzéseknek a megvalósításához.”
www3.sympatico.ca
Forrás: index
A múlt héten az Associated Press (AP) felmérést készített a bankok körében arról, mire fordították a kormánytól kapott közpénzt. Az eredmény lesújtónak bizonyult: gyakorlatilag átláthatatlan a segélyek felhasználása. Az AP 21 olyan banknál érdeklődött, amely legalább 1 milliárd dollárt kapott a TARP-ból, ám ezek közül egytől sem kapott érdemi választ arra, mire költötte a pénzt. Néhány pénzintézet PR-osai elsütötték a szokásos közhelyeket, miszerint "megerősítettük a bank pénzügyi egyensúlyát és több hitelt folyósítottunk", mások egyáltalán nem válaszoltak a hírügynökség megkeresésére.
A gond az, hogy a bankokat semmi sem kötelezi arra, hogy elszámoljanak az állami pénzzel. A kormány mellett működő számvevőszék jelentése szerint hiába tett erőfeszítéseket a pénzügyminisztérium és kongresszus, hogy a TARP-ról szóló törvény garanciákat tartalmazzon a kiutalt összegek megfelelő felhasználására vonatkozóan, a jogszabály nem követeli meg a pénzintézetektől a részletes elszámolást.
A törvényhozás persze végezhet ellenőrzéseket, de csak a bankokat megalázó módon. Meghallgatásra berendelheti az érintett intézmények vezetőit, akár már azt követően, hogy januárban újraindul a munka a képviselőházban és a szenátusban.
Több szakértő most fel van háborodva, mivel támogatta ugyan a TARP-ot, de csak azzal a feltétellel, hogy a közpénzt teljesen átlátható módon használják fel. Most jönnek rá, hogy a TARP, illetve az egyes országok ahhoz hasonló pénzügyi csomagjai és a világ jegybankjainak nagyvonalú bankmentő lépései nem gyógyították be a pénzügyi rendszer sebeit. Ehelyett jó esetben csak annyit érnek el, hogy kipótolják azt a pénzt, amire a világkereskedelem mozgásban tartásához szükség van.
Tisztelt Percjelző!
Én is csak idéztem, én sem vagyok pénzügyes. Szerintem, aki valamilyen szinten mozog a gazdasági világban, sajnos tapasztalhat ilyet (az Ön által leírt dolgokat). Sajnos munkám során én is találkoztam olyan kft-vel amely Orbán kormány alatt állami garanciával felvásárolt egy jó hírű mezőgazdasági ingatlanportfoliót piacával együtt, aztán 7 év múlva felszámoltatta. Felszámolásnál persze az állam fizetett. Utána ugyanaz a tulajdonosi kör alakított egy másik kft-t és már a Gyurcsány kormány állami garanciájával újból megvásárolta az említett mezőgazdasági ingatlant. Itt jelenleg teljesen mindegy, hogy ki van politikai hatalmon! Hát nem az átlagemberek csinálják, az egyszer biztos. Az a szomorú, hogy itt is több százmillió forintról volt szó és nem egyedi ez a példa. Magyarországon ezt legálisan csinálják fent és lent. Sajnos egyet kell értenem Önnel, ez már általános és elfogadott itthon! Véleményem szerint az ilyen ügyekbe csak a politika tud beleszólni, a politikusokat meg mi választjuk!!! A Banki világ az sajnos kőkemény kapitalizmus. Sokan azt gondolják jótékonyság, mint a múltrendszerben volt. Ez még be van ivódva az emberek tudatába, pedig már rég nem az! A bank az nem egyenlő az állammal, egyébként tudtommal a külföldi bankok nem vennék igénybe a bankmentő csomagot Magyarországon. Persze erre nem tenném le a nagyesküt, minden üzlet, nyereség és veszteség kérdése. Tehát minden hitelfelvevőnek, saját felelőségének tudatában kell felvennie jelzáloghitelét. A magyarországi bankok védelmében azt azért el kell mondanom, hogy nem ők helyeztek ki felelőtlenül jelzáloghiteleket, a megfelelő biztosítékok nélkül. Itthon elég szigorú volt az elbírálás. Sajnos ezt a bajt az amerikai bankok okozták!
Üdvözlettel: Biró László
Tisztelt Bíró Úr!
Magam részéről köszönöm a lényegretörő magyarázatokat. Elgondolkodtató! Én sajna ehhez sem értek, és ezért nézze el nekem a laikus gondolataimat. Évek óta, (4) használom az Eurót, a számításaimba. Amikor "bevezettem" 250 Ft/Eu volt az árfolyam, ami ma szinte ugyan ennyi. Közben voltak kisebb nagyobb ingadozások, amiken "értő" emberek vagyonokat nyertek. 1990 óta, kifejezetten sok bankkonszolidációs pénzt fektetek a bankokba. Olvasom, megint kapnak pénzt, de az állam részt kap a bankból, amit aztán valamikor megint "privatizálni! fognak, persze ezek a bankárok több millió forintos fizetésért "teszik a dolgukat" Vállalatok, KFT-k mennek "csődbe", hogy pár nap múlva más néven újjá alakulva ismét megjelenjenek a piacon, hopponmaradt beszállítókat, alválalkozókat maguk után hagyva, és ezeket az embereket, megválasztják az év vállakozójának, ahelyett hogy eljárnának ellenük. Szóval van min elmélkedni, és ami a legelkeserítőbb, az az, hogy azt érzi az ember, hogy ezeket a dolgokat nem teszik rendbe, ezek újra és újra meg fognak ismétlődni, és újra csak a kisembereknek kell összébb húzni a nadrágszíját, miközben van egy réteg, akik élik világukat, és el vannak adósodva a bankoknak, de semmi nem történik velűk, kiröhögik a tisztességesen élőket. Látszólagos az ellentmondás, mármint ezek miatt a nemfizetők miatt mennek csődbe a bankok, de az a bank, amelyik a minimálbéres keresetre kétmilliós autóra hitelt ad, hát hogy is mondjam, felelőtlen.
És nekem itt "élnem és meghalnom kell".
Tisztelettel:percjelzo
Forrás: Figyelő Miközben a fejlett pénz- és tőkepiacokon a múlt héten elcsitulni látszott a pánik, Magyarországon súlyosbodott a válság: reális veszélyként merült fel, hogy spekulációs támadás indult, illetve indulhat a forint bedöntésére. S noha az ország jelenlegi helyzete alapján igencsak valószínűtlen, hogy egy ilyen támadás sikerrel járna, a válság begyűrűzése a reálgazdaságba megkérdőjelezhetetlen. A pénzügyi rendszer megmentése után Magyarországon is a recesszió elleni harc következhet. Alig győzték az ügyfelek rohamát az egyik budapesti brókercégnél a múlt pénteken. Tévedés ne essék, a befektetők nem szabadulni próbáltak részvényeiktől, éppen ellenkezőleg: számlát akartak nyitni, hogy a sokéves mélypontokra zuhanó OTP- és Mol-papírokból vehessenek. Persze ez a hazai kisbefektetői réteg elenyésző vásárlóerőt képvisel azokhoz képest, akik hetek óta százezer-szám dobják piacra szinte bármilyen áron részvényeiket, előidézve ezzel a Budapesti Értéktőzsde első krachját a tíz éve lezajlott orosz válság óta. Mégis van rá esély, hogy hamarosan a most vásárlók dörzsöljék a markukat. A tőzsdei árak mélyrepülése azonban korántsem tűnik az elmúlt hetek legfontosabb eseményének. Noha több száz milliárd forintot vesztettek a magyar részvények (nagyrészt külföldi) tulajdonosai, a bajt igazán az állampapír- és a bankközi piac befagyása, valamint a forint gyengülése jelezte. Az események drámai módon gyorsultak fel: október 6-án a miniszterelnök még azt ecsetelte, hogy a válság direkt hatásai nem érintik majd Magyarországot, három nappal később azonban a kormány és a Magyar Nemzeti Bank (MNB) már a Nemzetközi Valutaalaphoz (IMF) és az Európai Központi Bankhoz (ECB) fordult segítségért. Az ominózus három napon csőd közelébe jutott Izland, majd az OTP-részvények árfolyamának letörésére irányuló kísérletet jeleztek mind brókerkörökben, mind a bank vezetése részéről (lásd a keretes írást).
Miközben a múlt héten a fejlett piacokon már kissé javult a hangulat, itthon egyre drámaibbá vált a helyzet. Miután néhány külföldi szakértő, valamint újság Izlanddal egy lapon említette Magyarország nevét, 15-én, szerdán hatalmas zuhanás ment végbe a tőzsdén, s egészen péntek kora délutánig nem csillapodott az eladói nyomás. A szellemet kieresztették a palackból: az elképesztően törékeny magyar piacoknak más sem kellett, mint hogy a következő lehetséges bedőlőként kezdjenek el az országról beszélni világszerte. A kormány és a jegybank kénytelen volt tüzet oltani: a betétesek bizalmának fenntartása mellett több gyors intézkedéssel próbáltak életet lehelni az állampapírpiacba (például megszervezték a tőzsdei árjegyzést), valamint a kereskedelmi bankok számára létfontosságú devizaforrást biztosító FX swap (határidős devizacsere-ügylet) piacba (5 milliárd eurós kölcsön az ECB-től a likviditás biztosítására). E mellett a költségvetés szigorításával, majd a nemzeti csúcs meghirdetésével a befektetők felé is olyan jelzéseket küldtek, amelyekkel egyértelműsíteni próbálták: egyrészt a kormány minden tőle telhetőt megtesz a válság enyhítésére, másrészt a bajban átmenetileg eláshatja a csatabárdot a két politikai oldal. (Szerkesztőségi álláspont a 74. oldalon). Valóban nem lehetett késlekedni; reális veszélyként merült fel ugyanis, hogy a tőzsde folyamatos szakadásához hasonló folyamatok indulhatnak el az állampapír- és a forintpiacon, annak következményei pedig beláthatatlanok. Sérülékenyen Az alacsony növekedés, illetve a magas államadósság az érintett gazdaság sérülékenységét is jelzi. Grafikonunkon hazánk mutatóit néhány régiós országgal, illetve a híradásokban mostanság szintén a veszélyeztetettek, vagy – Izland esetében – a pénzügyi válság által már ma is igen súlyosan érintett gazdaság indikátoraival hasonlítjuk össze; a kirajzolódó kép egyértelműen Magyarország relatív sérülékenységére utal. Ami Izlandot illeti, érdemes megemlíteni, hogy a lakosság és a vállalati szektor hiteleit is beszámítva az ország teljes külső adóssága a GDP 685 százalékára rúgott a válság előtt; nálunk ez az arány „mindössze” 85 százalékos, igaz ennél jelentősen csak a lett mutató rosszabb a tágabban vett régióban. Ugyancsak megjegyzendő, hogy a vizsgált körben a GDP-tempó tekintetében egyedül mögöttünk álló Lettország korábban rendre 11–13 százalékkal bővült, a vállalati és lakossági hiteleket is beszámítva pedig a GDP 130 százalékára rúg náluk az eladósodottsági mutató.
De mit is vétett az ország, hogy egyik pillanatról a másikra szinte a halálhírét kezdték kelteni? A hiba nem most történt. Az Amerikában már egy éve jól látható válság hirtelen eszkalálódott, átkelt az országhatárokon és elkezdte letarolni azokat, akik a legkevésbé ellenállóknak bizonyultak. Márpedig régiónkban szinte minden makromutató alapján Magyarország a leggyengébb láncszem, azaz a legsebezhetőbb állam: a GDP kétharmadára rúg a külső adósság, csekély a növekedés, a lakosság pedig súlyosan eladósodott, ráadásul devizában. Két-három éve, amikor a deficit elszállt, sok elemző mondogatta, hogy csak a rendkívül kedvező nemzetközi hangulat miatt úszta meg az ország a kemény „büntetést”. Most viszont lehetséges, hiába sikerült a hiányt leszorítani, a nemzetközi klíma gyors romlásával utólag mégiscsak megfizet az ország a korábbi súlyos gazdaságpolitikai hibákért. A kérdés már csak az, mennyivel úszhatjuk meg a válságot, illetve sikeres lehet-e egy esetleges spekulációs hullám Magyarország ellen.
Szemezgetés a válsággal kapcsolatban,
forrás: Figyelő
Adam Smith és a „láthatatlan kéz”
Adam Smith (1723-1790) a klasszikus közgazdaságtan „atyja” fejti ki 1776-ban megjelent művében (A nemzetek gazdagsága, és e gazdagság okai és természete), hogy mindenki az önérdeke szerint cselekszik, ám ezen önérdekek eredőjeként megvalósul a közjó, ha a „láthatatlan kéz”, vagyis a piac jól működik. A pék nem azért süt kenyeret, hogy nekünk örömet szerezzen, hanem hogy gazdagodjon, de ha mindenki így tesz, és működik szabadon a piacgazdaság, akkor gazdagodik mindenki. Ennek azonban az a feltétele Smith szerint, hogy semmi ne torzítsa a piaci mechanizmusokat, az állam maradjon ki a gazdaságból.
Keynes: az államnak be kell avatkoznia!
John Maynard Keynes (1883-1946) az 1920-as években kifejti, hogy a „szabadon hagyott”, kontrollálatlan piacgazdaság a Marx által megjósolt pusztulás felé halad, mert nem képes csillapítani a ciklikus fejlődés egyre pusztítóbb amplitúdóit, vagyis túltermelési válságait. Ezért az államnak be kell avatkoznia.
Úgy gondolta, hogy a termelés és a jövedelmek emelkedésével nem tart lépést a fogyasztás bővülése, mert minél magasabb a jövedelemszint, annál inkább növekszik a megtakarítási határhajlandóság, vagyis az emberek a pótlólagos jövedelmük egyre nagyobb hányadát takarítják meg. Ezt a megtakarítást ráadásul a bankokba viszik, amit a bankárok viszont a termelő tőkéseknek kölcsönöznek ki, tovább növelve a termelést, amely így maga mögött hagyja a fogyasztást, és kitör a túltermelési válság. Keynes szerint be kell iktatni egy nagyfogyasztót, amely nem termel, és amely leköti a jövedelmek (pontosabban a megtakarítások) nagy részét, és elkölti nem termelő módon. Ez a nagyfogyasztó az állam, amely adók révén elvonja a jövedelmeket, majd infrastruktúrába, szociálpolitikába, stb. fekteti e bevételeket.
Az 1929-33-as nagy válság után Franklin Delano Roosevelt elnök New Deal-je a gyakorlatban is megvalósította Keynes elképzeléseit. Adókat emelt, ebből autópályákat épített, olyan közmunkákra költötte, mint a Tennessee folyó szabályozása, a Hoover-gát megépítése, emellett bevezette a kötelező társadalombiztosítást, a munkanélküli segélyt, stb. Figyeljünk oda a részletekre! A válságból való kilábalás közepette nem nadrágszíjmeghúzással, restrikcióval kísérletezik, éppen ellenkezőleg, életszínvonalat javít!
A keynesi állami beavatkozás legfontosabb eszköztára a költségvetési politika volt. Ha lanyhult a gazdaság az állam pótlólagos megrendelésekkel élénkítette azt (a kiadásait növelte), ha felütötte a fejét az infláció, akkor viszont „hűtötte” a gazdaságot, a költekezés visszafogásával, adó-és kamatemeléssel.
Működött is ez az 1960-as évek végéig, amikorra a költségvetési politika eszköztára végképp kimerült, ugyanis a költségvetés bevételi és kiadási oldalai merevekké váltak politikai okokból: ha az állam a kiadásokat akarta megkurtítani, a szakszervezetek tiltakoztak, ha adókat akart emelni, akkor a vállalkozók nehezteltek.
Friedman: az államnak ki kell vonulnia!
A monetaristák (a „chikágói fiúk”) Arthur Cecil Pigou tanait követve azt állították, hogy a bajok oka végeredményben éppen az állami beavatkozás, amely nem hagyja érvényesülni a piac szelektáló szerepét; valamint a túl erős szakszervezetek, amelyek megmentenek elavult munkahelyeket, valamint elszakítják a béreket a valós teljesítményektől.
Milton Friedman (1912-2006), a magyar származású közgazdasági Nobel-emlékdíjas (1976) közgazda szerint a költségvetési politikáról át kell térni a monetáris szabályozásra, és hagyni kell a piacot szabadon működni.
Ez visszatérést jelent Adam Smith „láthatatlan kéz” elvéhez, vagyis a szabad piacgazdasághoz, ezért is nevezik a monetaristákat neoklasszikusoknak. A monetaristák szerint az állam egyedüli szabályozási eszköze a pénz mennyiségének adagolása legyen, a reálgazdaság működésének igényeihez igazítva. Két dolgot kell betartani, és akkor nagy baj nem lehet: 1. biztosítani kell a pénzstabilitást, 2. biztosítani kell az egyenletes pénzellátást.
Ugyanakkor a pénzellátás egyenletességének megsértése fluktuációkat visz be a monetáris szférába, ami törvényszerűen gyűrűzik át a reálgazdaságba, ciklikussá téve annak működését. Márpedig a válságok lényege éppen a gazdaság ciklusaiban rejlik.
Szóval igen, vagy nem, vagy megint olvassunk a sorok között? Minek vannak a sorok, ha a közeibe azt képzelek, amit akarok?
Az biztos, hogy most sokkal óvatosabb a pénzpiac, de állami és önkormányzati beruházások mindig biztosítékok egy kölcsönadónak. (Ritkán megy csődbe állam, vagy város.) Ezekben az ügyekben, nem ismerjük a szerződések feltételeit (a leendő szerződéseket sem), így véleményt nyilvánítani szerintem erről az ügyről nem szabad. Így csak találgatásokat és általánosságokat lehet leírni. Általánosságban: ha a beruházás bedől, vagy beüt a krach, akkor azt mindig a vállalkozás tulajdonosa szenvedi meg. Szerintem itt az a kérdés, hogy ezek a beruházások, vállalkozások életképesek lesznek e az önkormányzati irányítással és valós e megcélzott piaca?
Esztergom vagyonának jelentős része ingatlanban van. (Nagy számban apportáltak ingatlanokat a Strigoniumba is).
Jelentős értékű ingatlanok építést kezdte meg vagy szándékozik megkezdeni az önkormányzat. Pl. a Regia-Civitas beruházás esetén jelzálogjoggal terhelének meg városi ingatlanokat is a befektetés pénzügyi oldalának előteremtésére.
Ezeket a beruházásokat milyen módon befolyásolja a mostani válság?
Nem veszélyezteti vagyonvesztés az önkormányzatot, ha valamelyik beruházás bedől vagy beüt valami egyéb krach?