A napfényben fürdőző turisták mit sem sejtve hallgatják az idegenvezetőt, aki törökökről, várvédőkről, kereszténységről magyaráz az esztergomi vár múzeumának bejáratánál. Ha tudnák, hogy pár méterre tőlük egy közhírré tett feltételezés szerint Botticelli Mértékletesség című freskója leledzik, minden bizonnyal megpróbálnának bekéredzkedni. Nekik sem sikerülne, mint ahogy a diktafonokkal, fényképezőgépekkel felfegyverzett sajtósoknak sem sikerül.

A Studiolóba ma csak a firenzei konferenciáról érkező, csaknem ötven, külföldi és magyar, nagynevű tudósnak szabad a bejárás. Míg megérkeznek, laza piknikhangulat alakul ki a dolgozószobához vezető lépcsőnél. A lánccal elkerített feljáratnál a múzeum régésze és egy kedélyes teremőr teljesít szolgálatot, hogy nehogy véletlenül valaki illetéktelenül bevegye a várat.

- Hozok poharat, kávét, üdítőt - ajánlgatja a gazdasági vezető, a helyzettel megbékélve. Köszönjük. Várunk. Beszélgetünk az előző napi jégesőről, borokról, a teremőr panaszkodik, hogy az amerikai turistákkal nem lehet bírni, a napokban egyszerűen leemeltek néhány követ a lapidáriumban, hogy lefotózzák.

- Jobb lett volna, ha az egészet titokban tartjuk. Elterjedt, hogy ez itt ma egy rögtönítélő-bíróság lesz - érkezik felindulva a restaurátor, Wierdl Zsuzsa a Studiolo irányából. Zaklatott. Nem alszik, nem eszik egy hete - mondja -, amióta kirobbant az ügy és amióta szembe szállt vele több szakmabeli. Fájlalja, hogy senki nem volt kíváncsi a rétegvizsgáló masinára, a restaurálás menetére, most bezzeg, a szenzációgyanús pillanatokban itt téblábolnak az újságírók. Halkan megjegyzem, fél éve, amióta itt Botticellit remélnek, nem beszéltek róla senkinek, így nehéz lett volna érdeklődni. Wierdl, miután leszögezi, hogy ez a nap nem változtat semmit feltevésükön, visszavonul.

- Merész elmélet - mondja a reverendában érkező művészettörténész, Cséfalvy Pál, az esztergomi Keresztény Múzeum igazgatója. - Nincs a képen kívüli bizonyíték, időben nem stimmel a feltételezés - sorolja kimérten ellenvetéseit. Ő is azoknak az álláspontját képviseli, akik a freskót a XV. század végére datálják.

Eközben azonban már feltűnik egy nagyobb csapat, Prokopp Mária művészettörténész, mint győztes hadvezér vezeti őket. Az idős hölgy, aki harminc éve kutatja Vitéz János ténykedését és korát, aki hét évvel ezelőtt felkérte Wierdl Zsuzsát a munkára, illetve aki művészettörténészként nevét adta a múlt heti bejelentéshez. Felmasíroznak a lépcsőn. Nagy nehezen az ELTE régi magyar irodalmat kutató professzora is bejut, bár az ő bebocsátása majdnem elvérzik azon, hogy fényképezőgépet lobogtat, és ezzel akaratlanul besorol a nemkívánatos sajtómunkatársak táborába.

Teljes titokban zajlik a nagy találkozó. A fotósok két protokoll percet sem kapnak, hogy megörökítsék az ünnepélyes pillanatokat. A kutatók zártkörűen imbolyognak a freskó előtti állványzaton, már aki hajlandó megmászni a veszélyes építményt. Hogy mit mondanak első felindultságukban, nem derül ki soha.

- No comment - sziszegi az egyik, angolul beszélő szakértőhölgy, miközben poros nadrágját csapkodja. A többiek sem sokkal szívélyesebbek. Sértett arccal vágják ki magukat a maroknyi újságíró gyűrűjéből. Távolabb azért egyikük összefoglalja a látottakat: szép álmok, hiú remények.

Később aztán Wierdl Zsuzsa elárulja, nagyon haragszanak ránk. Kikérik maguknak ezt a cirkuszt. A morcos grémium levonultával megérkezik Prokopp Mária is, aki idős kora ellenére nem ódzkodik a válaszadástól, és bájosan mosolyogva magyarázni kezd.

- Óriási dolog, hogy végre beszélnek rólunk - lelkendezik szerényen. - Eljöttek New Yorkból, Cambridge-ből, Londonból, Nápolyból, Firenzéből a reneszánsz szakemberek, és érdekesnek találták a freskót, ami minden bizonnyal Botticelli munkája. Minden jel erre mutat - szögezi le újra. És sorolja a már ismert bizonyítékokat, a mű magas színvonalát, a stílusjegyeket, a haj, a kéz, a kancsó mívességét és a Mariano di Botticellire utaló, MB szignó perdöntő mivoltát.

- Nem Botticelli tett szívességet Esztergomnak, hanem épp fordítva - meséli. - Csak sajnos mi magyarok olyanok vagyunk, hogy nehezen hisszük el: ezertől a mohácsi vészig egy virágzó nagyhatalom volt ez az ország, ahonnan olyan karrierek is elindulhattak, mint a későbbi festőóriásé, Botticellié.

Prokopp Mária aztán kicsit szomorkásan bevallja, alig bátorkodtak felmászni az idős hölgyek az állványzatra; egyikük nemrég combnyaktörést szenvedett. De ő mindent megtett, legalább publikációit személyesen adhatta át nekik. Tíz perc után okos ember nem mond véleményt, zárja a rögtönzött sajtótájékoztatót, és még bosszúsan odabiggyeszti a végére a névsort, kik azok, akik bár részt vettek a konferencián és aztán nyilatkoztak is, de nem tisztelték meg jelenlétükkel az eseményt. Boskovits, Marosi, Mikó.

- Bizonyos kutatók Vitéz János létét is kétségbe vonják - túloz nevetve Wierdl. - Megmutattam a jelenlevőknek a szignót, találjanak hozzá jobb megfejtést, ha tudnak. Részemről ennek itt most vége. Hétfőn folytatom a restaurálást, ha Botticelli, ha nem, akkor is.

A Visegrád irányába induló csapatból végül mégis sikerül megszólaltatni Louis Waldmant, a Harvard Egyetem reneszánsz központjának igazgatóhelyettesét.

- Biztos, hogy nem Botticelli-freskó - mondja.

De abban is biztos, hogy még visszatér Esztergomba. Nagyra értékeli az itt folyó munkát.

forrás:nol.hu