Nem igazán tudom, hogy mi miatt…,talán egy túl fiatalon látott koncentrációs táborokról szóló film, talán Robert Merle „Mesterségem a halál” című könyve, talán a négy fiam jövője miatt…,de egy jó ideje nem tudok elmenni szó nélkül a „téma” kapcsán…

Úgy gondoltam más sem…
Vártam…
Vártam, hogy a nálam fontosabb és nagyobb emberek megszólaljanak az aktualitás kapcsán, hiszen az aktualitásoknak egy viszonylag kis közösségben ( ? ) nagyobb a fajsúlya…

Szóval vártam és bíztam…
Bíztam, hogy lesz valaki…
Valaki, aki „feladatköréből” a városunkban betöltött szerepéből adódóan tesz, mond valamit….
Valamit.
Bármit.
Legalább két szót…

Hiszen minden adott, van egy dátum és adott egy épület, van egy tábla, sőt létezik egy sokak által nem is ismert temető is…

De nyilván vannak fontosabb dolgok…
És „ a múltat végképp eltörölni …” dialektikája most is jól működik…

Nem értem.
Nem értem, hogy miért tabu Esztergomban a „téma” és miért nem tudják, tudhatják a helyiek, hogy mi is történt 1944. május 11-én. Nem a „messzi” Budapesten, hanem itt nálunk, elődeinkkel...

Ez a 75 évvel ezelőtti májusi 11-e az ideihez hasonló, időjárás szempontjából igen szép nap volt, legalább is ezt mondják azok, akiknek az emlékezetébe valami folytán a többi napnál erősebben bevésődött e dátum.

A Lőrincz utcában a Weis-lányok - Magdi és Anna-, akik az előző napot még a szomszédoknál töltötték egy vacsora kapcsán, ahol a teríték leszedése után Anna még zongorázott is a vendéglátóknak, nem sejthették, hogy a másnap már a sárga csillag bélyege alatt gyors változásokat hoz addigi nyugodt és békés életükben, és a nappalijuk egyik dísze, a kikészített jegesmedvebőr, melyen oly’ sokat játszottak a szomszéd gyerekekkel, hamarosan gazda nélkül marad, hovatovább új „tulajdonba” kerül…

A Lőrincz utcai posztóüzletet vivő Adamcsa család feje még álmában az előző napi bevételt gondosan átszámolta, megírta a megrendeléseket, hogy az üzlet továbbra is elégedett ügyfelekkel dicsekedhessen.
Álmában gondosan bezárt, lehúzta a rolót és hazaballagott, miközben azon gondolkodott, hogy a következő hónapban mivel is kápráztassa el törzsvásárlóit…
Persze ébren ezt már nem tehette meg, mivel üzletét már áprilisban zár alá vették.

Egy hasonló álmában zárta üzletét a „gólyás” Kovács család feje is a Kossuth Lajos úton, akire e megkülönböztető nevet a kirakatban egyrészt dekorációként, másrészt a babakelengye okán elhelyezett, kitömött madár kapcsán ragasztotta az akkori esztergomi polgárság.

Dr. Schwartz ügyvéd úr is gondosan eltett minden papírt az íróasztalán, megigazította a márványból készült toll- és tintatartót, új itatóssal öltöztette fel az íves szerkezetet, kulcsra zárta a bizalmas okmányokat tartalmazó szekrénykét, de ő is csak álmában készülhetett a következő napok tárgyalására és még ő sem tudta a holnap borzalmát.

A Ferencz József utcában a Büchler-hentesüzlet tulajdonosa - álmában - gondosan elrendezte a hűtőkamrában a jégtömböket és bár ébren hetek óta nem mehetett be saját tulajdonába, ő sem sejtette, hogy hamarosan már ''új gazdája'' lesz üzletének…

Az idős Singer néni, a zsinagóga szomszédságában szokás szerint egy szobás lakása Imaház utcára néző ablaka előtt ült, és figyelte az utcán elhaladó embereket, bízva abban, hogy majd másnap, harmadnap is ezt teheti.
Ő is tévedett…

És az Imaház utcai „zsidó-iskola” - melyben az oktatás az 1942/43-as tanévvel szűnt meg - sem sejtette, hogy a falai közt egykor tudást szerzők, már soha nem fogják az ott megszerzett ismereteket a gyakorlatban hasznosítani.

És persze maga a zsinagóga sem tudhatta, hogy később „Technika Háza” néven, majd „második Zöldházként”, egy jó ideje pedig "A Művelődés Háza" felirattal a homlokzatán vonul majd be az esztergomi új történelembe, ami persze mindenképp jobb pozíció, már csak a kultúrához való kapcsolódás okán is, mint mondjuk a gyöngyösi példa, ahol a zsinagóga bútoráruházként funkcionált vagy a berettyóújfalui, mely romokban, de gázcsere-telepként működik.

Ezért a ''mi'' esztergomi zsinagógánk legalább szerencsés, hiszen a mai funkciójában fennmaradt, bár sorsa 1944/45-ben kétséges volt, hiszen a német-ekrazitnak köszönhetően az aláaknázás szokásos végeredménye nem sokon múlott.

De visszatérve a mai 75 éves évfordulóhoz és a főszerepet játszó Lőrincz utcához.
Ott és akkor, 1944 május 11-én összetereltek több mint ötszáz esztergomi és környékbéli polgárt, gyerekeket, felnőtteket, nőket, öregeket.
Mindenkit aki a sárga csillag általi megbélyegzés alá esett, és akinél még előző napokban-hetekben vásároltak, ügyet intéztek, vendégeskedtek vagy akikkel beszélgettek elődeink.

Szinte 100 %-os hatékonysággal működött a nyilas gépezet (Esztergom ebben is, és akkor is jó példát mutatott), megtaláltak mindenkit akit meg kellett találni.
Ami külön figyelemre méltó, hogy a több mint ötszáz embert két-három csendőr kísérte csupán és közel-távolban sem volt jelen egyetlen német katona sem, magyar a magyarral szemben, esztergomi az esztergomi ellen.(!!!)

Az összeterelt tömeg a két-három csendőr gyűrűjében hangtalan volt, a környék utcái kihaltak, az ablakokból sem nézett senki, csupán a Lőrincz utca rolóinak takarást biztosító védelméből figyelt néhány együttérző szempár.

E néma és rémült tömeg majdnem elfoglalta teljes hosszában a Lőrincz utcai úttestet, hogy aztán a Kis-Duna parton lévő csendőrségre (Ma Platán Panzió és Oktatási Központ) zsúfoltasson be.

Aztán ott valami érthetetlen okból a csendőrségi épület zártságában és védelmében a bátor magyar csendőrök (akkor kb. 10-15 csendőr „dolgozott” Esztergomban) szisztematikusan verni kezdték az amúgy is halálfélelemben lévő esztergomi és környékbeli - sárga csillaggal bélyegzett - félezres csoport tagjait.

A vagyonfosztott és méltóságát vesztett emberek egy része a csendőrségi éjszakázások után a Mária Valéria hídon át a párkányi vasútállomás, másik részük az esztergomi marhavagonjaiból látta utoljára a Bazilikát, hogy aztán egy hosszú, és már az utazás során áldozatokat követelő út során, komáromi és kassai megállók érintésével a célállomáshoz érve azonnali vagy hosszabb-rövidebb ideig tartó szenvedés után a betegség, gáz vagy golyó általi „megváltást választva” a krematóriumok kéményeinek kürtőin keresztül váljon semmivé.

A több mint ötszáz fős tömegből csupán néhányan tértek vissza.
Alig tízen.

Akik nem térhettek vissza, azokra már csak egy-egy márványtáblába vésett név alapján emlékezhet az utókor, az izraelita temető nemrég felújított helyiségében.

Így, 75 év távlatából, anyák napja és a gyereknap közt félúton, tisztelet és megbecsülés illeti az akkor deportált esztergomi szülőket és nagyszülőket, akik a gázkamrákban sem engedték el gyermekeik és egymás kezét…

A fent leírtak bármi féle hasonlósága a valósághoz nem a véletlen műve, azoknak valós személyekhez és eseményekhez igen is köze van.

Ezek a helyszínek, események és személyek olyan valódiak, mint az, ami 75 éve ezen a napon, itt Esztergomban történt.

Bár az elmúlt 20 évet végigpergetve, ebben a ciklusban voltak reményt keltő történések, aminek leglátványosabb része az izraelita temető állapotában, illetve a deportáltak nevét megjelenítő márványtáblákat és a tórát "rejtő" helyiség felújításában mutatkoznak meg, de a "hivatalos" megemlékezés - a kerek évforduló ellenére - még úgy látszik, várat magára.

Esztergom még mindig nem tudja méltó módon és "hivatalosan" (városházi szinten) lezárni a múltat, nem tud és nem képes szembenézni akkor önmagával, és nem tudja vagy nem meri kimondani:
Sajnáljuk, hogy 75 éve nem tudtuk megvédeni saját polgárainkat, saját polgárainktól.
Talán majd a 100. évfordulón.

Történelmi kiegészítés nem csak érettségizőknek:

Magyarország legrégebbi kőbe vésett (írásos) zsidó emléke a MAZSIHISZ Magyar Zsidó Múzeum lépcsőfeljárójában látható sírkő.
Ez az időszámításunk szerinti harmadik században készült sírkő a 19. század utolsó évtizedében került elő a Duna esztergomi szakaszán, amely 1933-ban került a múzeum gyűjteményébe. Megtalálása után az esztergomi érseki palota udvarára került több más ókori emlékkel együtt.

Esztergomban volt Magyarország legrégibb hitközsége (1050-ben már szabályszerűen működő vezetőségük volt, rendes imaházuk és pénztáruk a szegények és betegek támogatására).
A hitközség 1858-ban létesített elemi iskolát, ugyanebben az évben épített régi temploma helyén újat, melyet 1888-ban lebontottak, és új zsinagógát építettek Baumhorn Lipót tervei szerint.
A hitközség lélekszáma 1914 körül kb. 1000 fő volt, az 1920-as évek végén azonban már a 600 főt sem érte el.
1944. május-június folyamán gettósították a esztergomi zsidókat, majd Komáromba, az ottani erődben berendezett gyűjtőtáborba szállították át őket.
Innen 1944. június közepén történt meg a deportálás.

Sárosi Attila

Esztergom Anno