Adam Smith (1723-1790) a klasszikus közgazdaságtan „atyja” fejti ki 1776-ban megjelent művében (A nemzetek gazdagsága, és e gazdagság okai és természete), hogy mindenki az önérdeke szerint cselekszik, ám ezen önérdekek eredőjeként megvalósul a közjó, ha a „láthatatlan kéz”, vagyis a piac jól működik. A pék nem azért süt kenyeret, hogy nekünk örömet szerezzen, hanem hogy gazdagodjon, de ha mindenki így tesz, és működik szabadon a piacgazdaság, akkor gazdagodik mindenki. Ennek azonban az a feltétele Smith szerint, hogy semmi ne torzítsa a piaci mechanizmusokat, az állam maradjon ki a gazdaságból.
Keynes: az államnak be kell avatkoznia!
John Maynard Keynes (1883-1946) az 1920-as években kifejti, hogy a „szabadon hagyott”, kontrollálatlan piacgazdaság a Marx által megjósolt pusztulás felé halad, mert nem képes csillapítani a ciklikus fejlődés egyre pusztítóbb amplitúdóit, vagyis túltermelési válságait. Ezért az államnak be kell avatkoznia.
Úgy gondolta, hogy a termelés és a jövedelmek emelkedésével nem tart lépést a fogyasztás bővülése, mert minél magasabb a jövedelemszint, annál inkább növekszik a megtakarítási határhajlandóság, vagyis az emberek a pótlólagos jövedelmük egyre nagyobb hányadát takarítják meg. Ezt a megtakarítást ráadásul a bankokba viszik, amit a bankárok viszont a termelő tőkéseknek kölcsönöznek ki, tovább növelve a termelést, amely így maga mögött hagyja a fogyasztást, és kitör a túltermelési válság. Keynes szerint be kell iktatni egy nagyfogyasztót, amely nem termel, és amely leköti a jövedelmek (pontosabban a megtakarítások) nagy részét, és elkölti nem termelő módon. Ez a nagyfogyasztó az állam, amely adók révén elvonja a jövedelmeket, majd infrastruktúrába, szociálpolitikába, stb. fekteti e bevételeket.
Az 1929-33-as nagy válság után Franklin Delano Roosevelt elnök New Deal-je a gyakorlatban is megvalósította Keynes elképzeléseit. Adókat emelt, ebből autópályákat épített, olyan közmunkákra költötte, mint a Tennessee folyó szabályozása, a Hoover-gát megépítése, emellett bevezette a kötelező társadalombiztosítást, a munkanélküli segélyt, stb. Figyeljünk oda a részletekre! A válságból való kilábalás közepette nem nadrágszíjmeghúzással, restrikcióval kísérletezik, éppen ellenkezőleg, életszínvonalat javít!
A keynesi állami beavatkozás legfontosabb eszköztára a költségvetési politika volt. Ha lanyhult a gazdaság az állam pótlólagos megrendelésekkel élénkítette azt (a kiadásait növelte), ha felütötte a fejét az infláció, akkor viszont „hűtötte” a gazdaságot, a költekezés visszafogásával, adó-és kamatemeléssel.
Működött is ez az 1960-as évek végéig, amikorra a költségvetési politika eszköztára végképp kimerült, ugyanis a költségvetés bevételi és kiadási oldalai merevekké váltak politikai okokból: ha az állam a kiadásokat akarta megkurtítani, a szakszervezetek tiltakoztak, ha adókat akart emelni, akkor a vállalkozók nehezteltek.
Friedman: az államnak ki kell vonulnia!
A monetaristák (a „chikágói fiúk”) Arthur Cecil Pigou tanait követve azt állították, hogy a bajok oka végeredményben éppen az állami beavatkozás, amely nem hagyja érvényesülni a piac szelektáló szerepét; valamint a túl erős szakszervezetek, amelyek megmentenek elavult munkahelyeket, valamint elszakítják a béreket a valós teljesítményektől.
Milton Friedman (1912-2006), a magyar származású közgazdasági Nobel-emlékdíjas (1976) közgazda szerint a költségvetési politikáról át kell térni a monetáris szabályozásra, és hagyni kell a piacot szabadon működni.
Ez visszatérést jelent Adam Smith „láthatatlan kéz” elvéhez, vagyis a szabad piacgazdasághoz, ezért is nevezik a monetaristákat neoklasszikusoknak. A monetaristák szerint az állam egyedüli szabályozási eszköze a pénz mennyiségének adagolása legyen, a reálgazdaság működésének igényeihez igazítva. Két dolgot kell betartani, és akkor nagy baj nem lehet: 1. biztosítani kell a pénzstabilitást, 2. biztosítani kell az egyenletes pénzellátást.
Ugyanakkor a pénzellátás egyenletességének megsértése fluktuációkat visz be a monetáris szférába, ami törvényszerűen gyűrűzik át a reálgazdaságba, ciklikussá téve annak működését. Márpedig a válságok lényege éppen a gazdaság ciklusaiban rejlik.
Az biztos, hogy most sokkal óvatosabb a pénzpiac, de állami és önkormányzati beruházások mindig biztosítékok egy kölcsönadónak. (Ritkán megy csődbe állam, vagy város.) Ezekben az ügyekben, nem ismerjük a szerződések feltételeit (a leendő szerződéseket sem), így véleményt nyilvánítani szerintem erről az ügyről nem szabad. Így csak találgatásokat és általánosságokat lehet leírni. Általánosságban: ha a beruházás bedől, vagy beüt a krach, akkor azt mindig a vállalkozás tulajdonosa szenvedi meg. Szerintem itt az a kérdés, hogy ezek a beruházások, vállalkozások életképesek lesznek e az önkormányzati irányítással és valós e megcélzott piaca?
Szemezgetés a válsággal kapcsolatban,
forrás: Figyelő
Adam Smith és a „láthatatlan kéz”
Adam Smith (1723-1790) a klasszikus közgazdaságtan „atyja” fejti ki 1776-ban megjelent művében (A nemzetek gazdagsága, és e gazdagság okai és természete), hogy mindenki az önérdeke szerint cselekszik, ám ezen önérdekek eredőjeként megvalósul a közjó, ha a „láthatatlan kéz”, vagyis a piac jól működik. A pék nem azért süt kenyeret, hogy nekünk örömet szerezzen, hanem hogy gazdagodjon, de ha mindenki így tesz, és működik szabadon a piacgazdaság, akkor gazdagodik mindenki. Ennek azonban az a feltétele Smith szerint, hogy semmi ne torzítsa a piaci mechanizmusokat, az állam maradjon ki a gazdaságból.
Keynes: az államnak be kell avatkoznia!
John Maynard Keynes (1883-1946) az 1920-as években kifejti, hogy a „szabadon hagyott”, kontrollálatlan piacgazdaság a Marx által megjósolt pusztulás felé halad, mert nem képes csillapítani a ciklikus fejlődés egyre pusztítóbb amplitúdóit, vagyis túltermelési válságait. Ezért az államnak be kell avatkoznia.
Úgy gondolta, hogy a termelés és a jövedelmek emelkedésével nem tart lépést a fogyasztás bővülése, mert minél magasabb a jövedelemszint, annál inkább növekszik a megtakarítási határhajlandóság, vagyis az emberek a pótlólagos jövedelmük egyre nagyobb hányadát takarítják meg. Ezt a megtakarítást ráadásul a bankokba viszik, amit a bankárok viszont a termelő tőkéseknek kölcsönöznek ki, tovább növelve a termelést, amely így maga mögött hagyja a fogyasztást, és kitör a túltermelési válság. Keynes szerint be kell iktatni egy nagyfogyasztót, amely nem termel, és amely leköti a jövedelmek (pontosabban a megtakarítások) nagy részét, és elkölti nem termelő módon. Ez a nagyfogyasztó az állam, amely adók révén elvonja a jövedelmeket, majd infrastruktúrába, szociálpolitikába, stb. fekteti e bevételeket.
Az 1929-33-as nagy válság után Franklin Delano Roosevelt elnök New Deal-je a gyakorlatban is megvalósította Keynes elképzeléseit. Adókat emelt, ebből autópályákat épített, olyan közmunkákra költötte, mint a Tennessee folyó szabályozása, a Hoover-gát megépítése, emellett bevezette a kötelező társadalombiztosítást, a munkanélküli segélyt, stb. Figyeljünk oda a részletekre! A válságból való kilábalás közepette nem nadrágszíjmeghúzással, restrikcióval kísérletezik, éppen ellenkezőleg, életszínvonalat javít!
A keynesi állami beavatkozás legfontosabb eszköztára a költségvetési politika volt. Ha lanyhult a gazdaság az állam pótlólagos megrendelésekkel élénkítette azt (a kiadásait növelte), ha felütötte a fejét az infláció, akkor viszont „hűtötte” a gazdaságot, a költekezés visszafogásával, adó-és kamatemeléssel.
Működött is ez az 1960-as évek végéig, amikorra a költségvetési politika eszköztára végképp kimerült, ugyanis a költségvetés bevételi és kiadási oldalai merevekké váltak politikai okokból: ha az állam a kiadásokat akarta megkurtítani, a szakszervezetek tiltakoztak, ha adókat akart emelni, akkor a vállalkozók nehezteltek.
Friedman: az államnak ki kell vonulnia!
A monetaristák (a „chikágói fiúk”) Arthur Cecil Pigou tanait követve azt állították, hogy a bajok oka végeredményben éppen az állami beavatkozás, amely nem hagyja érvényesülni a piac szelektáló szerepét; valamint a túl erős szakszervezetek, amelyek megmentenek elavult munkahelyeket, valamint elszakítják a béreket a valós teljesítményektől.
Milton Friedman (1912-2006), a magyar származású közgazdasági Nobel-emlékdíjas (1976) közgazda szerint a költségvetési politikáról át kell térni a monetáris szabályozásra, és hagyni kell a piacot szabadon működni.
Ez visszatérést jelent Adam Smith „láthatatlan kéz” elvéhez, vagyis a szabad piacgazdasághoz, ezért is nevezik a monetaristákat neoklasszikusoknak. A monetaristák szerint az állam egyedüli szabályozási eszköze a pénz mennyiségének adagolása legyen, a reálgazdaság működésének igényeihez igazítva. Két dolgot kell betartani, és akkor nagy baj nem lehet: 1. biztosítani kell a pénzstabilitást, 2. biztosítani kell az egyenletes pénzellátást.
Ugyanakkor a pénzellátás egyenletességének megsértése fluktuációkat visz be a monetáris szférába, ami törvényszerűen gyűrűzik át a reálgazdaságba, ciklikussá téve annak működését. Márpedig a válságok lényege éppen a gazdaság ciklusaiban rejlik.
Az biztos, hogy most sokkal óvatosabb a pénzpiac, de állami és önkormányzati beruházások mindig biztosítékok egy kölcsönadónak. (Ritkán megy csődbe állam, vagy város.) Ezekben az ügyekben, nem ismerjük a szerződések feltételeit (a leendő szerződéseket sem), így véleményt nyilvánítani szerintem erről az ügyről nem szabad. Így csak találgatásokat és általánosságokat lehet leírni. Általánosságban: ha a beruházás bedől, vagy beüt a krach, akkor azt mindig a vállalkozás tulajdonosa szenvedi meg. Szerintem itt az a kérdés, hogy ezek a beruházások, vállalkozások életképesek lesznek e az önkormányzati irányítással és valós e megcélzott piaca?