hogy a Könyvnél több az Élet és az Ember: mert a Könyv is Élet, és él, mint az ember - így él: emberben könyv, s a Könyvben az Ember.
Tudom én, hogy ülj bár autód volánja mögött, vagy a gyár köt, rabként, vagy a bánya - mostoha vagy édes: az Élet leánya lelked, s csak a forró Cselekvést kívánja.
De jaj, a Cselekvés! jaj, a híres Élet!
Próbáltuk eléggé, láthattuk, mivé lett? Csatatér a világ, s minden csuromvér lett, mióta az Írást legyőzte az Élet.
És azt se mondjátok, hogy elég a könyv már, hogy sok is az írás, s elborít e könyv-ár,
s alacsony lármával tellik ma a könyvtár, ami volt szent kincsek csarnoka, és mentsvár!
Mert a Könyv is élet, nem hideg kincs az se;
s mint az emberkertben, nem hiányzik gaz se: de a gaz is trágya, ne bánjátok azt se! Csak a Holnap tudja, jó volt-e vagy rossz-e?
Óh öntözd lelkünket, termékeny áradás, melytől szőlőnkben a bölcs részegség csodás bora érik, s melynek sodrán a tanodás fiú messze tenger öbléig csónakáz!
Óh elröpítő bor, gyors csónak, tárt ablak! Jó oktató, aki virgács nélkül oktat! Választott, hű barát, ki sohase zaklat, de kész a hívásra, s mindig ad, ha adhat.
Öröklött, nagy Varázs, holtak idézője,
messze nemzedékek egymáshoz fűzője; mert csak a Könyv kapcsol múltat a jövőbe, ivadék lelkeket egy nemzetté szőve.
Ki nélkül a nép csak feledkező falka, emlékezet! áradj szerte a magyarba! Jaj, nem elég minket kapcsolnod a Múltba: jelent a jelenhez kell kötöznöd újra!
Jelent a jelennel, testvért a testvérrel köss össze, Magyar Könyv, dús közös eszmékkel! S elszorított, fájó tagokba is érj el: ne engedd zsibbadni, fussad át friss vérrel!
Különös háló, mely országokat fog be!
Óh megmaradt fegyver: út messze szívekbe! Ködön át, bús társak, törjétek küszködve: s fonjuk majd kis hálónk a Nagyba, az Egybe,
az Emberszellem szent hálójába, amely idegent is szelíd testvérségbe emel,
mint titkos felhő, mely e földi vesztőhely szegény elítéltjét ég felé viszi fel.
Kis ember hát itt a vége, látod kár volt sírni érte, Milyen könnyen elszállt minden, és még ezt se adták ingyen.
Kis ember hát itt a vége, mért nem most ereszkedsz térdre? Mért nem sírsz, mért nem üvöltesz, szép arcoddal mért örülhetsz? Kis ember hát mondd, hogy: félek, mondd, hogy: értelmetlen az élet, Mondd, hogy: mindegy miben hittél. Most már akármit megtennél. Mondd, hogy: hazudnál, hogy ölnél, mondj amit akarsz úgy könyörögjél Csak már ne mosolyognál végre ilyen szemtelenül az égre. Kis ember hát itt a vége, nem volt semmid, ami megérte, Néhány egyszerű szürke évet mosolyogsz meg most hát nem érted. Jó időkben semmid sincsen, rossz időkben tiéd minden, Téged küldenek elsőnek, és először terád lőnek. Mindig minden zászlót vinni, mindig mindegyikben hinni, S mindig félni, hogy itt a vége, mert még számon kérnek érte.
Kis ember mi lett belőled, most hogy elszálltak az évek? Nem kérdezték hogy elég-e, ahogy éltél úgy lett vége.
Mégis mosolyogsz, mintha bíznál, mintha várnának a hídnál, És én egyre inkább félek, ahogy szép arcodba nézek.
hogy a Könyvnél több az Élet és az Ember:
mert a Könyv is Élet, és él,
mint az ember -
így él: emberben könyv, s a Könyvben az Ember.
Tudom
én, hogy ülj bár autód volánja
mögött, vagy a gyár köt, rabként, vagy a
bánya -
mostoha vagy édes: az Élet leánya
lelked, s csak a forró
Cselekvést kívánja.
De jaj, a Cselekvés! jaj, a híres Élet!
Próbáltuk eléggé, láthattuk, mivé lett?
Csatatér a világ, s minden
csuromvér lett,
mióta az Írást legyőzte az Élet.
És azt se
mondjátok, hogy elég a könyv már,
hogy sok is az írás, s elborít e könyv-ár,
s alacsony lármával tellik ma a könyvtár,
ami volt szent kincsek
csarnoka, és mentsvár!
Mert a Könyv is élet, nem hideg kincs az se;
s mint az emberkertben, nem hiányzik gaz se:
de a gaz is trágya, ne
bánjátok azt se!
Csak a Holnap tudja, jó volt-e vagy rossz-e?
Óh
öntözd lelkünket, termékeny áradás,
melytől szőlőnkben a bölcs részegség
csodás
bora érik, s melynek sodrán a tanodás
fiú messze tenger öbléig
csónakáz!
Óh elröpítő bor, gyors csónak, tárt ablak!
Jó oktató, aki
virgács nélkül oktat!
Választott, hű barát, ki sohase zaklat,
de kész a
hívásra, s mindig ad, ha adhat.
Öröklött, nagy Varázs, holtak idézője,
messze nemzedékek egymáshoz fűzője;
mert csak a Könyv kapcsol múltat a
jövőbe,
ivadék lelkeket egy nemzetté szőve.
Ki nélkül a nép csak
feledkező falka,
emlékezet! áradj szerte a magyarba!
Jaj, nem elég
minket kapcsolnod a Múltba:
jelent a jelenhez kell kötöznöd újra!
Jelent a jelennel, testvért a testvérrel
köss össze, Magyar Könyv,
dús közös eszmékkel!
S elszorított, fájó tagokba is érj el:
ne engedd
zsibbadni, fussad át friss vérrel!
Különös háló, mely országokat fog be!
Óh megmaradt fegyver: út messze szívekbe!
Ködön át, bús társak, törjétek
küszködve:
s fonjuk majd kis hálónk a Nagyba, az Egybe,
az
Emberszellem szent hálójába, amely
idegent is szelíd testvérségbe emel,
mint titkos felhő, mely e földi vesztőhely
szegény elítéltjét ég felé
viszi fel.
Babits Mihály
http://www.youtube.com/watch?v=FWAekbh0J9U
Dalszöveg
Kis ember
Kis ember hát itt a vége, látod kár volt
sírni érte,
Milyen könnyen elszállt minden, és még ezt se adták ingyen.
Kis ember hát itt a vége, mért nem most ereszkedsz térdre?
Mért nem
sírsz, mért nem üvöltesz, szép arcoddal mért örülhetsz?
Kis ember hát mondd,
hogy: félek, mondd, hogy: értelmetlen az élet,
Mondd, hogy: mindegy miben
hittél. Most már akármit megtennél.
Mondd, hogy: hazudnál, hogy ölnél, mondj amit akarsz úgy könyörögjél
Csak már ne mosolyognál végre ilyen szemtelenül
az égre.
Kis ember hát itt a vége, nem volt semmid, ami megérte,
Néhány
egyszerű szürke évet mosolyogsz meg most hát nem érted.
Jó időkben semmid
sincsen, rossz időkben tiéd minden,
Téged küldenek elsőnek, és először terád
lőnek.
Mindig minden zászlót vinni, mindig mindegyikben hinni,
S mindig félni,
hogy itt a vége,
mert még számon kérnek érte.
Kis ember mi lett belőled, most hogy
elszálltak az évek?
Nem kérdezték hogy elég-e, ahogy éltél úgy lett vége.
Mégis mosolyogsz, mintha bíznál, mintha várnának a hídnál,
És én egyre
inkább félek, ahogy szép arcodba nézek.
Szergej Jeszenyin
Régi vidám cimborákat
ezüst rétet, zúzmarásat
idéz most az árva évek
mélyén búgó gerle-bánat.
Első-hóesést szemelget
... emlékeim gyenge csőre.
Emlékezem rég-elzengett
vadlúd-jajra, száncsengőre.
Ablak alatt árnyék karja
rebben lucfenyők tövében.
Messze a folyókanyarra
vékony füst terül fehéren.
A kaszálón könnyű pára,
meggyvirágos, tiszta nap van.
Parasztnők fű-illatára
emlékezik most is ajkam.
Béke nektek, cserjék, rétek,
hársak, méz-tömjénetekkel!
A mosolyogva-türőnek
tőletek már semmi nem kell.
Rab Zsuzsa ford.
Szergej Jeszenyin
Régi vidám cimborákat
ezüst rétet, zúzmarásat
idéz most az árva évek
mélyén búgó gerle-bánat.
Első-hóesést szemelget
... emlékeim gyenge csőre.
Emlékezem rég-elzengett
vadlúd-jajra, száncsengőre.
Ablak alatt árnyék karja
rebben lucfenyők tövében.
Messze a folyókanyarra
vékony füst terül fehéren.
A kaszálón könnyű pára,
meggyvirágos, tiszta nap van.
Parasztnők fű-illatára
emlékezik most is ajkam.
Béke nektek, cserjék, rétek,
hársak, méz-tömjénetekkel!
A mosolyogva-türőnek
tőletek már semmi nem kell.
Rab Zsuzsa ford.