<p>„ Mert mi vagyunk az egyetlenek, akik a közélettel szemben teljesen közönyös embert nem visszahúzódónak, hanem semmirekellőnek tartjuk, s amiként ez helyes is, mi magunk döntünk és tanácskozunk ügyeinkben, abban a meggyőződésben, hogy nem a vita akadályozza meg a cselekvést, hanem – ellenkezőleg – éppen az, ha előzőleg megtárgyalva nem tisztázzuk, hogy mit is kell tennünk. ”</p>
(Periklész: Halotti beszéd a háború első évében elesett athéni férfiak temetésén)
„A politika tekintélye a legnagyobb tekintély.”
(Lánczi András: Konzervatív kiáltvány)
A közvélekedés szerint a magyar társadalom átpolitizált. A pártok eluraltak mindent, ma már abból is politikai kérdés lesz, hogy hány aranyérmet nyerünk (illetve inkább nem nyerünk) az olimpián. A politika megmérgezi az egyszeri dolgos ember életét, lehetetlenné teszi, hogy nyugalomban éljen. Egyébként is: a politika undorító métely, normális ember közelébe sem kerül bármi olyanhoz, amelyhez a politikának esetleg köze lehet. Mindez valószínűleg majdnem hogy igaz is. Igen frusztrálóak a magyar közállapotok – ez kétségtelen. Ebben az országban majd’ mindenből pártpolitikai ügy kerekedik. A regnáló politikai osztály valóban rossz politikát csinál – sőt, nem is csinál politikát. Látszatkormány látszatkormányzását látszatellenzék kritizálja látszatérvekkel. Most komolyan: fel tudja valaki sorolni a kormánytagokat? Tudja egyáltalán valaki, hogy milyen területek jelenleg a kormány prioritásai? Tudja valaki, hogy mik a Fidesz gazdaságpolitikai elképzelései? Egyáltalán érdekel ez valakit? Kétlem.
És itt még nincs vége. A „következmények nélküli ország” politikai élete nemcsak hogy érdektelen, de velejéig korrupt. A magyar politikai elit számára a hatalom öncél lett, cinizmusa határtalan. Aki ma Magyarországon a politikát unalmas, undorító posványnak látja, annak igaza van.
Ennek azonban – tűnjek bármilyen naivnak is – nem kell szükségszerűen így lennie. A politika ugyanis nem definíciószerűen erkölcstelen dolog. A politika valójában az emberi cselekvések legnemesebbike, hiszen a közösség problémáinak megoldásáról szól. Hát nem csodálatosan érdekes arról gondolkozni, hogy hogyan biztosítjuk egy demográfiai válságba sodródott országban a jövő öregjeinek biztonságát? Nem felemelő intellektuális kihívás a cigányság integrációjáról vitatkozni? És nem szép dolog, hogy ha valakinek lehetősége van a nemzet felhatalmazása alapján, a közhatalmi infrastruktúrát felhasználva élhetőbb hellyé tenni Magyarországot?
Azért, hogy ma nem ez a helyzet, nem lehet csak a politikusokat hibáztatni. A kínálat megtalálja keresletét, ahogy mondani szokták. Ez az ország ugyanis – az én politikafölfogásom szerint – nem túlpolitizált, hanem depolitizált. Ebben az országban nem esik szó a lényeges dolgokról.
Hibáztatható a tisztelt magyar értelmiség számos tagja, amely bármennyit beszélt is, sosem vállalt igazi felelősséget. Amelynek sok tagja olyan témákkal tölti tele a közösségi diskurzus tereit, amelyek érdektelenek és irrelevánsak. Amelynek sok tagja kiátkozza a másik oldal embereit, s ezzel nem teszi lehetővé azt, hogy valódi viták alakuljanak ki – hiszen a kritika nem a másik véleményére, hanem létére, erkölcsi azonosságára vonatkozik. Amelynek sok tagja őszintén hiszi, hogy van olyan, hogy „szakértői kormányzás”, hogy valódi politikai felelősség, értékek nélkül lehet lehetséges jó kormányzás. Amelynek sok tagja „nemzeti közmegegyezésről” beszél, mintha a konfliktus rossz dolog lenne, s nem inkább azért kéne dolgozni, hogy a konfliktusokat civizál módon lehessen megoldani. Amelynek sok tagja készíti elő útját az osztályhatalomhoz.
A politika borzalmas dolog, mondják, mi függetlenek vagyunk, értelmiségiek.
Hogy hagyhatja bárki, hogy ebben az országban nem kötelező az állampolgári ismeretek oktatása a középiskolában? – felnövekvő generációk nem ismerik a magyar politikai rendszert, nincsenek tisztában a legalapvetőbb politikai ismeretekkel. Hogy lehetséges, hogy ’56-ig alig jutnak el az ország gimnáziumaiban a történelemórán? – azóta eltelt ötven év, skacok! Hogy fordulhat elő, hogy a magyar felsőoktatási intézményekből kitiltották a pártokat? Mindez a politikával szembeni irtózatos szkepszis megnyilvánulása. Inkább ne is beszéljünk politikáról, abból csak baj lehet.
A politikának nincs helye az iskolában, mondják.
És hol van ilyenkor a civil szféra? Egyesületek és alapítványok tucatjai, amikor a maguk igazáért küzdenek, tulajdonképpen nem csinálnak mást mint politizálnak, hiszen a közösség javáért dolgoznak – s mindeközben a politikával szemben határozzák meg magukat. Nem ismerik fel, hogy a politika természetes szövetségesük, ha valamit el akarnak érni, s azt sem, hogyha ellenőrizni akarják a kormányt és az önkormányzatokat, akkor annak sikerességéhez nem azt kell sugározni, hogy ezekkel úgyis mindegy, hanem hogy lehetne ezt jobban is csinálni.
A politika borzalmas dolog, mondják, mi függetlenek vagyunk, civilek.
A politika ilyen negatív imázsának egyértelmű következménye a kontraszelektált politikai elit. A genereációk legtehetségesebbjei közül egy normális arány személyiségéből és érdeklődéséből fakadóan politikusnak kellene, hogy menjen, de nem megy. Elég csak megnézni a pártok ifjúsági szervezeteit. Ki akar ma ebben az országban politikus lenni? Nem fogja támogatni se a családja, se a barátai. Hiszen, mint tudjuk, a politika ocsmányság, és mindenképpen annak kell lennie.
Ez az út sehova sem vezet. A politika nem megkerülhető, a politikamentesség mítosza semmi máshoz nem vezet, mint káoszhoz. A politika tekintélyének újjáéledése nemzeti sorskérdés, s tennivalója mindannyiunknak van.
Én hiszek a politikában.
Írta: Barta Márton